Sziasztok!
Elfoglaltságaim miatt nem jelentkeztem az utóbbi időben, ha valakinek hiányoztam, attól elnézést kérek.
Újra beköszöntött az ősz. Petőfi Sándorhoz hasonlóan én is szeretem ezt az évszakot, legalábbis a szeptembert. De az okom véletlenül sem az, hogy szeretem hallgatni "a fák lehulló levelének lágy neszét", érezni a hideg szelet, vagy látni, ahogy elalszik a természet és minden kopár lesz, nem. Én perverz módon azért szerettem mindig a szeptembert, mert akkor kezdődik az iskola.
Nyugodtan nevezhetitek beteg dolognak, de szeretek tanulni, és az iskolát nagyon rég a második otthonomnak tekintem: az ált. sulit, a kolit Mezőberényben, az egyetemet Szarvason. Az ott átéltek, tanultak és a tanáraim segítettek, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Böbi néni bevéste, mi a különbség jó és rossz között, a könyvek szeretetét, megmutatta, mik a jó képességeim. Középiskolában megismertem a múltat és a jelent, hogy mi, miért és hogyan történik a természetben és a társadalomban. Az egyetemen tanultam pszichológiát, pedagógiát és persze sok feleslegesnek tartott dolgot is, és találkoztam második példaképemmel. A "vén bolond Szarka" óráit szerettem legjobban. A rettegett tanerő verstant és a nyelvtan különböző ágait tanította. Utóbbit mindig is imádtam (tudom, sokak szerint beteg vagyok, de lenyűgöz az anyanyelvünk), és a tanár úr személyisége, szigora és humorérzéke összeolvadva a tananyaggal, végül a verseket is megszerettette velem - nem csak olvasni, hanem kísérletezni is az írással. Végül aztán, annak ellenére, hogy mindenki, aki ismerte őt, elmebetegnek nézett, hozzá írtam a szakdolgozatom a nyelvészet egyik tudományágán belül, és borzasztó boldog voltam, hogy megkaptam rá az ötöst. Ezekre a pedagógusokra mindig szeretettel, tisztelettel és hálával gondolok.
Most pedig ismét szeptember van, és elborítanak tizenhét év emlékei, miközben életemben először a katedra másik oldalán várom az első tanítási napot. Még mindig nem teljesen biztos, de úgy tűnik, napközis tanító leszek abban az iskolában, ahol minden kezdődött sok-sok éve, izgalomtól reszkető hatévesként. Délelőttös párom pedig az a személy, aki elindított az úton: aki felfedeztette velem az erősségeim, aki gyakran megkérdezte anyától, mi van velem, akinél a kéthónapos tanítási gyakorlatom töltöttem, aki az első számú példaképem: Böbi néni.
Újra izgalomtól remegő kis elsősnek érzem magam, aki először lép be az iskola kapuján. Félek, hogy tudom majd felvenni ezt az új szerepet, máshogy tekinteni a régi tanáraimra. Rettegek, mert huszonöt kis lurkót bíztak rám, és napi 4 órában én leszek a felelős nem csak a házi feladatért, de a testi és erkölcsi épségükért is. Ez hatalmas felelősség és kihívás nem csak egy kezdőnek, de egy 30 éve pályán lévőnek is. Tudom, hogy képes leszek ezt a munkát jól csinálni, mégis bolond lennék, ha nem izgulnék.
Nem ezt kértem a jelenre, nem ez után sóhajtoztam, nem ez volt a "bárcsak". De ezt kaptam, és mostmár örülök neki. Remélem, azért a "bárcsak" területén lelhetek egy jóbarátot, feszültség nélkül. Tökéletesen beérném ennyivel, és hiszem, hogy hasonló a hasonlóval bármit őszintén megbeszélhet, jót és rosszat, ha akarják. Több szó erről ne essék, ha az üzenet eljut a címzetthez, majd válaszol, ha akar.
Búcsúzom tőletek egy verssel, és mindenkinek sikeres szeptembert kívánok. Míg nem jövök, legyetek jók és szobatiszták!
Ostika
Fodor Ákos: Határok
Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ -
még az sem változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.
(Ezt ne felejtsétek. Ostika)
