Összegzés 2012

Ismét elrepült a fejünk felett egy év. Száz meg száz borzasztóan fontos dolog történt idén is a világgazdaságban, a politikában, közéletben. Válság, háborúk, szövetségek, sztrájkok, természeti katasztrófák, világvége. Meghalt a magyar Elvis, és állítólag Jean Reno, megszámlálhatatlan afrikai árva, mert nem küldtük tovább a szerencsehozó körleveleket. Bűntények, gyermekgyilkosságok, törvénymódosítások, amik felháborították a lakosságot. Új megasztár, a Voice, eltávozott Magdi anyus, Orbán leoltotta Hajdú Petyát a Frizbiben. Végiggondolni se merem, annyi szörnyűségnek voltunk tanúi idén (is). Úgyhogy hagyjuk a világot.

Ilyenkor, az év végén szeretem végiggondolni, mi történt az elmúlt tizenkét hónapban VELEM. Mi volt jó, mi nem. Min szeretnék változtatni jövőre, és mit ugyanúgy hagyni. Ebben mindig segítségemre van az aktuális határidőnaplöm. Ajánlom nektek is, akinek nincs esze, legyen notesze. Jómagam az A5 méretűeket részesítem előnyben, mert ezekbe aztán tényleg minden hülyeséget bele tudok írni. Az ideiben (a 2012-esben) pölö van egy pöpec Budapest-térkép gyárilag (jól jön itt Békés megyében), egyoldalas éves naptár, amit többek között simán lehet menstruációs naptárnak használni (bocsi fiúk), és még egy 'Havi előjegyzések' naptár, amiben minden naphoz beírhatsz valamit a mellette lévő négycentis helyre. Aztán jön a Napló, minden nap egy egész oldal, ez jól jön az olyan szófosásban szenvedő emberkéknek, mint én. A végén telefonregiszter (belefér vagy kétezer név, jól mutat benne az a kemény 97 telefonszám) és még néhány jegyzetlap.
Akkor most röviden összegezzük életem sorsfordító eseményeit 2012-ben, halál izgalmas lesz!

Január:
- sikeres angol írásbeli nyelvvizsga
- elkezdődött a kéthónapos külsős gyakszim
- rájöttem, mennyire rühellem a papírmunkát, a hivatali ügyeket, és azokat, akik alkalmatlanok arra, hogy a munkakörükhöz kapcsolódó papírokat ne hányják el, különösen, ha azok az én papírjaim



Február:
- gyakszi, szakdogaírás
- ahhoz is fáradt voltam egész hónapban, hogy aludjak, nem hogy bulizni nenjek vagy ilyesmi

 
Március:
- tesis gyakszi felső tagozaton (bakker, ezt meg tudtam csinálni, én, a kétballáb-kétbalkéz- 40 kiló vasággyal, úgyhogy MINDENRE KÉPES VAGYOK)
- atomzsír rockbuli, megismerhettem Nyikitát és kétnapos szülinapot ültünk (nem az enyémet)
- torokgyuszi a túl sok fagyitól ("tavasz van, nem lesz tőle bajunk" ahhaa persze)
- kézhez kaptam az értékelést a külső gyaksziról, mi szerint überelhetetlenül király vagyok és 100%-ig alkalmas a pályára
- maratoni takarítást rendeztem minden másnap, csak hogy ne kelljen a szakdolimmal foglalkozni


Április:
- tavaszi szünet, ami alatt be kellett hoznom a lemaradást szakdoli-téren ( melyik hülye találta ki a "halaszd holnapra" baromságot?)
- a zárótanításom értékelése szerint alkalmatlan vagyok a pályára (na jó, kinek az ötlete volt, hogy a 60 szuperül letartott órám helyett azt az egyetlen, ismeretlen gyerekeknek tartott fos énekórát osztályozza az egyetlen oktató, aki a kezdetek óta fúj rám egy apró beszólás miatt, amire nem is emlékszem?)
- szakdolgozatom megkapta végre gyönyörű bőrkötését, nyomban leadtam, hogy ne is lássam többet
- beneveztek egy versenyre, amin egy indulóból második lettem (a nyelvészet nem egy népszerű tudomány)
- lazítás gyanánt három napos ivászat váltott társasággal, egyúttal a huszonharmadik szülinapom is letudtam


Május:
- készülődés az államvizsgára (magyarul lásd február), némi sárdobálás és egymás anyukájának emlegetése a csoporton belül
- pár vizsga és egy tesi szigorlat államvizsga előtt, hogy örüljünk
- még több anyázás
- sikeresen megvédtem a szakdoli ötösömet annál a tanárnál, akit épeszű ember nem választ konzulensnek (sose voltam normális)


Június:
- még több anyázás
- ötös államvizsga, fuck yeah!
- ballagás: ennyit még nem vedeltem úgy, hogy utána józanul keveredjek haza reggel
- szerelmes lettem, aztán rájöttem, hogy mégsem


Július:
- nyári tábor, emlékezetes záró előadásunk a gyerekekkel ( a We will rock you-ra írva):
Csigabiga csigabiga gyere ki
Ég a házad ideki
Kapsz tejet és vajat
Holnapra is marad
Csigabiga csigabiga meglátod
Ha nem jössz ki, megbánod
Meglásd, hogy megbánod
Éhen maradsz, vágod?

- szerelmes lettem, de kiderült, hogy mégsem, csak találtam egy múzsát (utólag is bocsi az érintettnek), ebből kifolyólag teleírtam egy füzetet érzelmektől csöpögő, nyálas versekkel
- elindítottam ezt a csodálatos blogot, hogy fárasszalak titeket


Augusztus:
- jelentkezésem nélkül állásajánlatot kaptam, naná, hogy elfogadtam
- még mindig szerelmesnek képzeltem magam
- ismét rájöttem, mennyire utálok hivatalos ügyeket intézni
- még több csöpögős irományt hánytam papírra


Szeptember:
- munka
- tesóm elköltözött
- életem első szülői értekezlete a sötét oldalon
- miután végigjártam a színskálát, újra fekete lett a hajam


Október:
- munka, munka, munka, fáradtság
- tesóm hazaköltözött
- angoltanulás


November:
- munka, angoltanulás
- sikeres angol szóbeli nyelvvizsga (agyontanultam és halálra stresszeltem magam, közben meg egy vicc volt az egész)
- hihetetlen módon ismét elfelejtettem egy jelszót, ezúttal a netbankomét - fujjj hivatalos ügyek
- munka, munka, munkaaa


December:
- munka és még több munka, papírhópelyhekkel rémálmodtam egy hétig, éljen a téli dekoráció
- "mit adjak xy-nak?" problémakör
- munkaundor
- túléltem egy újabb világvégét, Chuck gyenge kezdő hozzám képest
- a karácsonyt is túléltem, családi körben méghozzá
- úgy tűnik, meghosszabbítják a munkaszerződésem
- nem vettem új naptárat ÚRISTEEEEENNNN!!!



Ezt a rövidítés rövidítésének rövidítése összefoglalót végiglesve meg is van az újévi fogadalmam: Nem megyek hivatalos ügyeket intézni, ha nem muszáj. Korrekt, betartható fogadalom, nem?

Egy nap van még az évből. Huszonegynéhány óra múlva kezdetét veszi egy új esztendő, egy új naptár. Tekintsük ezt az újrakezdés lehetőségének! Ha van fogadalmunk, valósítsuk meg! Ne várjuk a változást és a lehetőséget, mint a sült galambot, hanem teremtsük meg és tegyünk érte! Ebben a világban az emberek magukkal vannak elfoglalva, a saját problémáikkal. Ne várjuk hát, hogy mások segítsenek rajtunk! És ha elkúrtál valamit? Megesik. Ahhoz nem szükséges január 1, hogy változtass a dolgokon. Mert ez csak egy dátum, ami a lehetőséget és reményt szimbolizálja. A kezdetet.
"Elölről már nem, de újra
Bármikor el tudod kezdeni" (Kowa)

Ezekkel a mélyen szántó gondolatokkal kívánok minden hűséges olvasómnak (különösen azoknak, akik ezt végigolvasták) és a véletlenül idetévedőknek sikerekben és boldogságban gazdag új évet! Vegyetek határidőnaplót, és legyetek jók és szobatiszták!

Ostika

Winter wonderland

Uncsi bevezetés

Egyesek szerint a tél csodálatos évszak: hull a hó, meleg tea, forralt bor, karácsony, szilveszter, hóember, síelés, szánkózás. Aztán ott vannak a tél-ellenesek: hull a hó, megfázás, herót a teától, nagy hajtás az ünnepek előtt, szánkóztatni kell a gyereket, hideg van. Harmadszor pedig ott vannak az érdektelenek, akiknek semmi reakciójuk nincs az időjárási anomáliákra, csúszós utakra, sürgés-forgásra, nem örülnek, nem bosszankodnak, egyszerűen beletörődnek az egészbe.
De ma délelőtt munkába menet megvilágosodtam: van egy negyedik nézőpont is, név szerint a humor. Képzeld el, hogy az egész hóbelebancot kívülről látod, és máris röhöghetsz az egészen.

A "lényeg"

Hirtelen a hétvégén lezúdult egy csomó hó, ami a mínusz tizenakárhány foknak köszönhetően nyomban rá is fagyott a járdára. Mivel nálunk sok helyen még véletlenségből sem dzsuvázzák le a trutymót a házuk elől az emberek - úgyis esik még, vagy mit tudom én, milyen meggondolásból, tisztelet az időseknek és néhány egyéb kivételnek, ahol nem csak hogy le van seperve, de forgáccsal is felszórják - szóval full jeges-havas a járda, ezen trappolnak végig reggel az emberkék, jó alaposan betömörítve az égi áldást. Vazeg, ne fizess már két marék pénzt síbérletre, hisz' az utca igazi extrém sportpálya!

Na de tényleg, képzeld el, ahogy a sok szerencsétlen (az okosabbja hótaposóban, ami mellesleg semmit nem ér az első tíz lépés után) azon iparkodik, hogy ne menjen le kétméterenként spárgába a jeges járdán, vagy neadjisten csonttörés nélkül érjen be a munkahelyére. Jómagam is ott trappolok szuperszónikus kínai télicsizmámban, fekete szövetkabátomban, sapkában, kapucniban (!!!), húsz réteg ruhában és lyukas kesztyűmben. Kezemben a Hooligans mappámat (benne a winter wonderland papírházikóval, amit órákon át nyiszáltam a körömollóval) szorongatom, számban a fogaimat összefele, vállamon a mázsásra tömött sárga táskám. Hétmérföldes lépteimet igyekszem tyúklépésre váltani, felismerve az útviszonyokat- plusz a tényt, hogy a szemüvegem átlag két másodpercenként bepárásodik a lélegzetemtől. Néha elfelejtkezem magamról, lépek egy jókorát, ennélfogva rögtön indulok spárga iránt. Következik a nagy attrakció, orrot fújni és közben állva maradni. Akárhányszor sikerül a mutatvány, úgy érzem, a snowboardosok, síugrók, jégtáncosok kispályások hozzám képest. És a világszám: előrehaladás, orrfújás és visszatolatás egy giccses kirakathoz bameg, hero vagyok!!

Hé, az a fószer ott a biciklin lepipál... ja nem, rosszul dőlt a kanyarban. Sokat akart a szarka. Pámpárám, tipegünk tovább, célirányosan a suli felé. Már majdnem ott vagyok, amikor... Bakter, a gyógyszertár! ACC-t kell venni, höthösek vagyunk ugyebár. Egy 540 fokos fordulat a jégpályán, trappolok a patikába. Beszerzem a köhögtetőt, köhögés-megszüntetőt, orr-kidugítót, közben úgy 223-szor orrot fújok, majd, mivel leesik, hogy kaját sem vettem, útba ejtem a szendvicsest. Közben megúszok még néhány nyak-, boka-, kar- és egyéb törést. Mivel időközben a központba értem, az út már csupán hókásás (szuper lesz, amikor éjjel így fagy meg újra), a járda viszont még csúszósabb a fagyos hótól, mivel ugye jóval több ember síelt rajta végig és taposta le. Ennek az eltakarítására minimum egy ásó fog majd kelleni... februárban.

A sikertől magabiztosan sprintelek a suli felé, átsiklok néhány autó előtt/alatt. Be a kapun, apró megingás a lesöpört fém csatornafedélen, miután átrepültem egy hóbucka felett, egy fél spárga, de ugyan, ha eddig megúsztam, itt már nem lehet baj, itt vigyáznak a biztonságra! Traptrapp a járdán, mindjárt benn a melegben, felsuhanok a bejárati lép... bumm... placcs... áú. Hogy az a jó *********.

Na, ez az a pillanat, amikor elátkozom az egész telet meg a kontinentális éghajlatot a hülye négy évszakjával. Magyarul ha fáj a feneked, nincs kedved röhögni. Utólag vicces rá visszagondolni, előregondolni pedig inkább nem akarok, messze még a várva-várt március. Előtte még sok jó vár ránk: karácsony, kajahegyek, még több süti, szilveszter, világvége, világvége-afterparty. És jó pár placcs a jégen. Amilyen mázlim van, szánkózni is fogok a gyerekeimmel: jó esetben télapó leszek, kevésbé jóban rénszarvas. De haladunk az adventi naptárral, készülnek a meglepik, gyúrunk a bejglire forralt borral. Keressük azt a humort, ott van az! És ebben az ítéletidőben se felejtsük el: maradjunk jók és szobatiszták, mert a Jézuska mindent lát, a végén nem tesz a fa alá, csak egy nagy lófat! ;-)

Ostika

Cafi, a náthás mágus

Hát...meg vagyok fázva. Enjoy!

Hol volt, hol nem volt, a Használt Papírzsepi-hegyen és a Mézes Tea-tengeren túl éldegélt Cafi, a náthás mágus.
Valamikor az ősidőben, egyetlen apró, ifjúkori csínytevésért Cafira gonosz átkot szórt a Nagy Tündéranya: legyen náthás, annak minden velejárójával, és maradjon ifjú az örökkévalóságig. E varázslatot csak egyetlen módon lehet megtörni: a csodaorrcseppel. Elég csupán egyszer használnia, s az átok eltűnik, mintha soha nem is lett volna.

Cafi évtizedekig kereste a csodaorrcseppet, oda-vissza, széltében s hosszában is többször körbejárta Meseországot, s ahol csak megfordult, mocskos ágyneműt, takonytól csöpögő zsebkendőket, s köhögésével megfertőzött embereket hagyott maga mögött, ám sehol nem bukkant rá a gyógyszerre.

Végül belátta, hogy ez nem mehet így tovább, s visszavonult egy fakunyhóba a Meseország nyugati peremén elterülő pusztaságban. Ott élt, éldegélt hosszú ideig, miközben az egykori puszta helyén lassan kialakult a Használt Papírzsepi-hegy és a Mézes Tea-tenger. A sikertelen keresgélés után Cafi varázsitalokkal kezdett kísérletezni. Bár rengeteg csodálatos találmányt és gyógymódot sikerült létrehoznia (melyeket természetesen szabadalmaztatott is), saját baján nem tudott segíteni. Végül ezt is feladta, s napjait már régóta csak az töltötte ki, hogy építgette a Használt Papírzsepi-hegyet, s a meg nem ivott mézes teát öntögette ki.

Egy nap aztán, amikor Cafi éppen új adag teát főzött, kopogás zavarta meg magányát. Hirtelenjében azt sem tudta, honnan származik a szokatlan zaj, olyan rég nem látogatta már meg senki. Végül persze rájött, hogy az ajtó felől jön a hang, s a küszöbön egy furcsa jövevényt talált. Elsőre emberi kislánynak tűnt, ám a homlokán két pici szarvacska trónolt, a hátán pedig összecsukott, cakkos szárnyak.
- Szia! - köszönt illedelmesen a kis látogató, Cafira villantva hegyes fogacskáit. - Senki vagyok, a démonkölyök. Te vagy Cafi, a mágus?

Cafi meghökkenve bólintott.
- Örülök, hogy végre megtaláltalak, nagyon messze laksz - fecsegett a kölyök - és ezen a hegyen átkelni felettébb undorító volt.
A mágus pislantott egyet, majd még egyet.
- A segítségedre van szükségem - folytatta Senki. - Sürgősen fel kell nőnöm, és azt hallottam, neked minden bajra van varázslatod.
Azzal a démonkölyök átfurakodott a mágus és az ajtókeret között, és helyet foglalt Cafi kedvenc foteljében.
- Azér dem bidden bajra - ellenkezett a náthás mágus, majd kifújta az orrát és köhögött néhányat.
- Ó igen, a betegséged - lóbálta meg rövid lábait a jövevény. - Felkészülten jöttem ám! Ha segítesz nekem, elmondom, hol találod a csodaorrcseppet.

Cafi nem hitt ugyan a kicsi démonnak, de alapvetően jó mágus volt, és szeretett volna segíteni neki a csodaorrcsepp nélkül is. Kérdezősködni kezdett hát.
- Biért akarsz felnőni? A gyerekek élete sokkal jobb.
- Ó igen, azt tudom - vont vállat Senki. - Csak játszanak, könnyen vehetik a dolgokat és nem kell nagy problémákkal foglalkozniuk. Szeretek démonkölyök lenni.
- Akkor beg biérd?
- Te is tudod, Meseország minden lakójának megvan a maga tragédiája. A tiéd ez az átok. Az enyém az, hogy a családomat fogságba ejtette egy gonosz királynő és átkot szórt rájuk. Az egyetlen személy, aki kiszabadíthatja őket, én vagyok. De ahhoz előbb fel kell nőnöm.

Cafi ismét telefújt néhány zsebkendőt, közben elhatározta, hogy segít a kölyöknek.
- Diccs ilyen varázslöttöb - mondta Senkinek. A kislány válla megroggyant, mire a mágus gyorsan hozzáfűzte - De tudok készíteni. Csupán déhány összetevő és pár hónap kell hozzá.
A démonkölyök erre felélénkült.
- Akkor csapjunk bele!
Senki három hónapig vendégeskedett Cafinál. A mágus idővel hozzászokott a kölyök kíváncsiságához és lábatlankodásához, a lányka pedig szintén megszerette az örökös betegségtől némileg mogorva varázslót. Amikor a varázsital elkészült, mindketten elszomorodtak a közelgő búcsútól.
Senki megitta a bájitalt, majd aludni tértek, utoljára. Reggelre a démonkölyök ágyában egy démonnő ébredt. A kislány felnőve megszerezte teljes erejét, s így az esélyt arra, hogy felszabadítsa rabságban lévő családját. Indulóban még visszafordult a küszöbön.
- Ó, majd' elfelejtettem - nyúlt a zsebébe, és előhúzott egy üvegfiolát. - itt a gyógyír számodra.
- Ez végig nálad vold? - hitetlenkedett Cafi.
- Valóban, nehéz volt kibírnom, hogy ne adjam át hamarabb - incselkedett a démon. - Főleg, amikor belecsöpögtél a teámba. - Azzal átadta a mágusnak a fiolát, megfordult, majd szárnyra kapott. A varázsló addig bámult utána, míg csak egy apró pontnak nem tűnt az égen.

Visszatért a kunyhójába, s még mindig hitetlenül egyet-egyet cseppentett az orrlikaiba a szerből. A megfázása abban a pillanatban elmúlt. A fülei kidugultak, a torka sem kapart már, a tüsszentési inger sem kínozta. Olyan könnyűnek érezte magát, amiről már el is felejtette, hogy lehetséges.
S ahogy a betegsége elillant, úgy szívódott fel a Mézes Tea-tenger, és tűnt el a Használt Papírzsepi-hegy, mintha Cafi sohasem lett volna beteg.
Évekkel később a megöregedett mágus elhagyta a pusztaságot, hogy halála előtt újra találkozzon az egykori démonkölyökkel. De ez már egy másik történet.

Az a másik

Volt egy kérdés az Akiért bármit I. alatt. Egy hete megszületett a MÁSIK jellemzése, de egyéb elfoglaltságaim miatt (úgy mint munka, nyelvvizsga) csak most került bepötyögésre. Kicsit szépirodalmi, kicsit szlenges. Kicsit nyálas, picit humoros. Átlagos leíró fogalmazás, meg nem is. Ellentétes, mégsem az. Ez ő.

Enjoy! Ostika

Láttatok már fekete rózsát? Úgy értem, igazi, élő, élettől lüktető fekete rózsát? Én nem. De el tudom képzelni, milyen lehet.
Az én képzeletemben ez a növény hasonló a vadrózsához. Tele van ággal-boggal és éles tüskékkel, hogy véletlenül se férhessünk hozzá magához a virágzathoz, melyből majd a gyógyhatású termés lesz. Ám ha türelemmel, rengeteg türelemmel óvatosan, egyenként fejted szét a durva gallyakat, eltűrve egy-két apró sérülést, előbb-utóbb eljutsz a lényegig, amit a riasztó külső próbál elrejteni.

Ilyen nekem az a lány, aki a világon a legtöbbet jelenti a számomra. Félreértés ne essék, nincsenek homoszexuális hajlamaim, bár kettőnkre nézve rengetegen kételkednek ebben, mert nem értik a köztünk lévő kapcsolatot. Pedig szerintem végtelenül egyszerű: egymás inverzei vagyunk bizonyos szempontból. Tökéletesen egyformák, mégis teljesen különbözőek. Még a nevünk is egyezik, bár sem egy bizonyos virághoz nem hasonlítunk, sem olyan korán nem szeretünk kimászni az ágyból.

Viszont, ha belegondolok, az Aurora Borealis, azaz az északi fény jellemzői kissé elferdítve ugyan, de illenek ránk, ha együtt jön ránk az agymenés. Olyankor ugyanis kő kövön, ember épeszűen nem marad körülöttünk, vagyis "bezavarunk a rádió- és egyéb hullámokba". Ezt nevezzük mi tér-idő konténernek.
De vissza a "másik"-hoz, az én Tojikámhoz. Genetikailag nem állunk rokonságban, mivel ő sváb, az én erdélyi őseim pedig nem kószáltak arrafelé, ahonnan ő költözött ide. Szeme zöld, haja mikor milyen, de többnyire barnás árnyalatú. Kábé 165 magas, testalkata a régi gömböcből lassan eléri az én botsáska-alakomat, de szerencsére viszonylag stabilan tartja a hozzám képest +10 kilót. Általában így jellemzünk egy személyt, nemde? Így csak egyetlen apróság hiányzik a leírásból: a lényeg.
"Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Exupéry

Nos, GH-nak, annak ellenére, hogy következetesen tagadja, hatalmas szíve van. Nem véletlenül képes az ujja köré csavarni minden gyereket, akivel találkozik (amiért néha kicsit irigy vagyok). Sok mindent kellett már átélnie, sokkal többet, mint nekem, de ő nem volt hajlandó megtörni. Erősebb, mint azt bárki hinné, és őszintén tisztelem, hogy így is képes volt virág maradni a dudva közt. Önmaga védelmére indákkal és riasztó tüskékkel vette körbe magát, és az emberek többsége csak ezt a burkot látja: a szarkasztikus humort, a lesajnáló tekintetet, a gunyorosan felhúzott szemöldököt és a nyers, gyakran bántó őszinteséget. Igen, ez is mind ő, de a sérülékenyebb részeit száz lakat alatt védi, és csakis azoknak mutat belőlük néha egyet-kettőt, akik kiérdemelték.

Bár korban én vagyok az idősebb, valamiért mégis gyakran a nővéremként tekintek rá. Nagyon szeretem őt azon a furcsa módon, ahogy nekem megy: tisztelem, felnézek rá, igyekszem megérteni és megóvni minden bajtól és mindenkitől, gondolkodás nélkül nekimennék bármekkora "kétajtós szekrénynek", aki bántani akarja (mind a 45 kilómmal, bizony). És egy kicsit félek is tőle, egyrészt mert olyan burkolatlanul tudja megmondani a véleményét, másrészt mert azon kevesek egyike, aki össze tudna törni lelkileg, ha akarna. Persze tudom, hogy ezt sosem tenné szándékosan.Sokat tűrt már el tőlem, és én is tőle, de egy barátság erről szól: eltűrjük egymás hibáit és önös érdekből megbocsátjuk azokat az apróságokat, amiket akarva-akaratlanul elkövetnek ellenünk. Egyszerű a képlet: nekem szükségem van rád és neked is rám, használjuk ki egymást! Voltak mélypontjaink, és volt egy hosszú szünetünk - amit senkinek nem kívánok -, és életem legjobb döntése volt anno feladni a büszkeségem, hogy aztán ő is megtehesse ugyanezt, mert így nem csupán csomót kötöttünk arra a bizonyos aranyfonálra, hanem acéldrótból újrafontuk.

A szeretetnek ezernyi formája létezik. Lesz még, aki belép az életembe, lesz, aki eltűnik belőle. Olyanok, akik már régóta ott vannak, és ott is maradnak a szívemben életem végéig. De van egy kis, rejtett zug, ahová ez a fekete rózsa a tüskéivel már azelőtt beköltözött, hogy rátehettem volna a Kiadó táblát. Odatelepedett, abba a fajta szeretetbe, amibe csak egyetlen személy fér bele. Én pedig, ha bárki is megpróbálná átvenni a helyét vagy kiírtani onnan, ásóval, lapáttal, vízzel és sóval esnék neki annak a gaznak.

Ő az, aki mindenhol megtalálja a humort, ott is, ahol nincs.
Ő, Toji az, akinek ha jó kedve van, bunkóbbnál bunkóbb poénokkal áraszt el.
Ő az, aki tuti akkor jön át, amikor tanulok vagy egyedül akarok lenni, vagy rossz kedvem van. Ő az, aki ilyenkor tesómmal poénkodik a besérült fejemen, én pedig elkívánom a búbánatba a cuki táskáival együtt, de ha három napig nem látom, nagyon hiányzik.

Ő az, akihez ha munka után váratlanul beugrok, valószínűleg nincs otthon, aztán meg képes letolni, hogy miért nem akkor mentem, amikor otthon volt.
Ő az, akinek a legidiótább sapka is jól áll.
Ő az, aki nem szőke, hanem világosbarna.
Ő az, aki death metalt hallgat, de a szobáját teleaggatta Hello Kitty-vel és pillangókkal.

Ő az, aki úgy főz, ahogy én soha nem fogok, és gyakran előre szól, mikor fogja megalkotni valamelyik kedvenc kajámat.
Ő az, aki úgy bírja a piát, mint egy középkori tengerész, és betintázva nekimenne bárkinek, aki csúnyán néz valamelyikünkre.
Ő az, aki ha hisztis vagyok, azt mondja: "olyan vagy, mint anyám".
Toji, aki nem ölelkezik és nem ad puszij, de ha rájön az ötperc, tömbösítve bepótolja az elmaradott öleléseket. Olyan pillanatokat ad, melyekből rossz időkben erőt meríthetek.
Végül ő az, aki három napig nem fésülködik, amikor sehová nem kell mennie.
Ő az a gyökér, akiért bármit...

Lélek-mese

Sziasztok!


Itt vagyok ismét, viszonylag hamar. Az előző néhány bejegyzéstől eltérően ma egy Ostika-féle mesét hoztam nektek. De elöljáróban szólnék néhány szót, aki erre nem kíváncsi, görgessen kicsit lejjebb az egérrel. ;)
Tegnap a kreatívabbik drágaságom, Cofotka hosszú hallgatás után egy szerintem fenomenális írással kitört a válságából az írás terén. Bétájaként elsőként kaptam kézhez, hogy kijavítsam a - visszagondolva nem is olyan rémes - helyesírási hibáit Többször is végig kellett olvasnom, mert a tartalom úgy megfogott, hogy javítás közben is megfeledkeztem magukról a formai hibákról (esetemben ez már jelent valamit). Leírt egy olyan apróságot, ami a hitemet tükrözi, és TELJESEN BIZTOS VAGYOK ABBAN, hogy jó néhányszor említettem már neki a siránkozásaim alkalmával, még ha ő állítja is, hogy a Tankcsapdától vette. :D Ebből a lényeg az, hogy belőlem is kitört emiatt az áradat a papírra. Kicsit nyűgös is voltam miatta, mert angolozni akartam, de ha kényszert érzek az írásra, semmi mást nem tudok megtenni, míg papírra nem kerülnek a gondolataim.
Így született ez a mese, október 31-én, Hallooooweeeenkor. Egyrészt benne van az a - jobb szó híján - vallási meggyőződés, ami lassanként kialakult bennem. Hajazhat kicsit Stephenie Meyer A burok című könyvére, ami az egyik kedvenc könyvem, illetve tartalmazhat egy csipetnyit Ákos Hello című számából, amit akárhányszor hallok, libabőrös leszek. Kérlek titeket, hogy elolvasás után itt vagy akárhol máshol (pl akik személyesen ismernek) mondjatok róla őszinte véleményt, mert ez most valamiért különösen fontos nekem.

Ostika


"Hello, hello, én a régi vagyok,
Tévedésből jöttem a földre és félek, hogy itt ragadok!
Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok,
Nem látsz majd többé, hiányozni fogok."





Lélek-mese

Összevont szemöldökkel néztem az asztal túloldalán ülő Küldöncre, aki összetöpörödni látszott tekintetem súlya alatt. Természetesen tudta, ki vagyok, még ha nem is találkoztunk eddig személyesen. Idefent mindenki hallott már rólam, akadtak csodálóim, és olyanok is, akik bolondnak, egyenesen őrültnek tekintettek. Én voltam a Lélek, aki szereti a kockázatot és a kihívást.
Ősöregnek számítottam, még a mi szemszögünkből nézve is. Én voltam az elsőként létrejött Lelkek utolsó megmaradt képviselője, akiben nem tört még meg a vágy a tökéletességre.Több, mint száz évig vártam rá, hogy újra egy Küldönc elé kerülhessek, mert a várólistát nem lehetett kikerülni, mi pedig több tízmilliárdnyian voltunk, akik újabb földi életet akartunk leélni. Most pedig ez a hatalmas erejű Lélek sajnálkozva azt mondta, nem tudja teljesíteni a kérésemet.
- Értse meg, a következő huszonhárom évben nem keletkezik olyan élet a Földön, ami megfelelne a kérésének - szabadkozott ismét. - A Párkákat nem tudom befolyásolni...

Bőven volt már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, az agresszív véleménynyilvánítással semmire sem megyek egy Küldönc esetében. Azonfelül igaza is volt: a Párkák saját kényükre-kedvükre írták meg az emberi sorsokat, melyek végkimeneteléről még mi, Lelkek sem tudtunk, akik bekerültünk ezekbe a testekbe, hogy teljessé tegyük a test-szellem-lélek hármast.
Mindazonáltal nem voltam hajlandó feladni, ha már ennyit vártam. Behízelgően mosolyogtam a Küldöncre.- Egész biztosan talál valami megoldást - mondtam neki.
- Nos - hebegett zavartan a nagyhatalmú - rengeteg más lehetősége van, aminek nincs köze a Párkákhoz. Lehetne például mamutfenyő.
Megvetően felhorkantam. Na persze. Én, mint röghöz kötött növény? Tudtam, a Lelkek örülnének, ha száz évre egy fában lapulnék, hisz abban a tévhitben éltek, hogy az állandó emberléttel a megsemmisülést próbálom elérni. A Küldönc láthatta rajtam, hogy finoman szólva nem vagyok elájulva az ötlettől, mert szinte azonnal új lehetőséget ajánlott.

- Vagy esetleg kutya. De madarunk és rágcsálónk is van szép számmal - pislogott bizonytalanul.
Ez már egy fokkal jobban hangzott, már csak néhány évnyi unalmat jelentett a több száz évvel szemben, és helyváltoztatást. De természetesen ez sem volt jó. Ha azt hitte, hogy belemegyek, mégsem hallott rólam elég mendemondát.
- Nézze Küldönc - dőltem előre. - Mindketten tudjuk, mit akarok, és hogy nem megyek el, míg meg nem kapom. Nem adom alább az emberi létnél azon a bolygón. Ha nem születik a feltételeimnek megfelelő élet a következő egy hétben, akkor mutassa a katalógusát és keresek egy másikat.Olyan határozott voltam, amennyire csak tudtam, és ez hatott. Bár ez tilos volt, a kezembe kaptam a több száz oldalas listát a következő egy hónapban esedékes születésekről, és az életüket leíró címszavas besorolásról. Felpillantottam a Lélekre, aki egyre jobban feszengett.
- Egy hetes intervallumot kértem, és csak a nőneműek érdekelnek.
A Küldönc megadóan intett a kezével, mire a lista azonnal jelentősen megrövidült. Felkeltette a figyelmem, hogy bizonyos életek mögött nem áll leírás, csupán egy furcsa fekete jelzés. És harcos Lélekként természetesen ezeket vettem szemügyre. Az első húsz felsorolt élet között is szerepelt egy ilyen, ami azt jelentette, hogy a következő egy-két órán belül fog kikerülni az anyaméhből.

Határozottan rámutattam, mire a Küldönc elsápadt.
- Ezt nem gondolhatja komolyan - suttogta. - Nem adhatja fel a létét.
Nem értettem ezeket a szavakat, de kérdés nélkül is dőlt belőle a szó, ahogy próbált lebeszélni.
- Az emberi lét egyébként is kockázatos, hiszen ilyenkor a Lelkek két külön testbe kerülnek elfeleződve, és nem tudva egymásról, ezt ön is tudja. De azok élete, ahová ezt a jelet helyezzük, olyannyira viszontagságos, hogy valószínűtlen, hogy a két fél a földi élet során megtalálja egymást. Akkor pedig az élet végén a Lélek nem tud ide egyesülve visszatérni, és egyszerűen megsemmisül. Ilyen életet egyetlen Léleknek sem vagyok hajlandó adni.Elgondolkodva bámultam a listára. Minden másodperccel erősödött bennem az elhatározás. Igen, ez a megoldás. Fellángolt bennem a harci szellem. Ha megcsinálom... Ha sikerrel járok, akkor elérem a tízezer éve kitűzött célomat. Ha ezt a várhatóan nehéz életet végigélem... Ha ki tudok odalent célokat, és meg is tudom valósítani őket... Ha megtalálom a másik felem... Túl sok volt a ha, és hatalmas a kockázat, de éppen ez döntötte el a dolgot. Sok életem felidézve sem jutott eszembe semmi, amivel ne tudnék megbírkózni, sem érzés, sem nehézség. Ez kicsit nehezebb lesz, mint a többi, de ez volt a "mindent vagy semmit" alkalom.

A Küldönc látta a tüzes elhatározást a szememben. Tudtam, hogy tudja, nem fogok letenni a célomról. A Lelkek idefent sosem sírtak, de most egy könnycsepp csordult végig a Küldönc arcán.
- Semmivel sem tántoríthatom el, igaz? - kérdezte elkeseredetten. Megráztam a fejem.
- Ha maga nem teszi meg, találok más megoldást - néztem keményen a szemébe. Vett egy mély levegőt, majd egy lépést tett előre, hogy közvetlenül előttem álljon.
- Akkor úgy kerülök be a Lelkek Történelmébe, mint aki elpusztította az utolsó Elsőt - mondta halkan. Kezét a vállaimra tette és határozottan megszorította. - A Mindenség áldása kísérjen - búcsúzott.
Mereven bámultam a szemébe, és láttam, ahogy a fenti világ elsötétül körülöttem. Éreztem, ahogy zuhanok a tökéletes sötétségben, lassan lefoszlik rólam évezredes Lélek-külsőm, aztán egy ideig nem érzékeltem semmit. Nem volt mivel.










Öntudatra ébredésem pillanatában elöntött a pánik. Óriási nyomás nehezedett rám, és tolt kifelé a biztonságos menedékből, ahol voltam. "Túl korán, még idő kell" sikoltotta az agyam, a szellem, mely egy kifejletlen, beteg testbe volt bezárva, velem együtt.
Megvilágosodott előttem, miért nem akarta ezt tenni velem a Küldönc, ahogy a szűk csatornán nyomultam előre apró, gyenge testemmel. Egy pillanatra láthattam a jövőt, ahogy eddig minden születésnél, és a mostani félelmem semmi sem volt ahhoz a lelki szenvedéshez képest, ami a jövőben erre a személyre - mostmár Énrám - vár, amennyiben a testem túléli a születésemet. A Párkák sötét humorának estem áldozatul.

Hirtelen megváltozott a környezetem. Hidegebb lett, lecsökkent a nyomás, én pedig reszkettem az adrenalintól, amit a születés váltott ki. Teli torokból üvöltöttem, miközben valakik, idegen hangú, idegen szagú emberek tapogattak és vizsgáltak. A Küldönc zokogása hangzott fel a fejemben. "A Mindenség áldása kísérjen. Ajándékod a kreativitás és a tisztán látás." Tudtam, csak egyet adhatott volna. Annyi szabályt megszegett egy halvány lehetőségért - hogy legyen egy kis esélyem visszatérni. Egyszerre öntött el az iránta érzett hála és a kétségbeesés, amikor éreztem, hogy én, a Lélek kétfelé szakadok, s a másik felem elszáll egy másik életet keresve, mely egyszer, remélhetőleg összekapcsolódik az enyémmel.
Erős kezek durván löktek anyám karjaiba, és hallottam, hogy valaki azt mondja, egy fillérben sem fogadna rá, hogy életben maradok reggelig. Elkeseredetten vettem egy mély levegőt, hogy hosszú másodpercekig üvöltsek, mialatt valahol egy óra komótosan négyet kakukkolt.
Mire az utolsó ütés hangja is elhalt, elfelejtettem mindent: hogy van odafent, hogyan kerültem ide, hogy ki vagyok én... hogy harcos Lélek vagyok.

Kis álmos

Sziasztok!

Itt újra én. Arra gondoltam, ma az álmokról nyomok le nektek egy monológot. Végül is hiszek a csodákban, jelekben, szellemekben, varázslatban, átokban, reinkarnációban... Egy állítólagos boszi unokájaként éppen az álmokban ne hinnék?

Ostika



"Mindenképpen igen hasznos és fontos dolog figyelni álmaink üzenetére, mert általuk belső bölcsességünkkel, végső soron önmagunkkal tartjuk a kapcsolatot."

Sokféle tudomány híres képviselői sokmindent állítanak róluk, a pszichológia kismillió ágának és irányzatának kutatói vizsgálták az álmodás folyamatát és mondtak róla csupa okos dolgot. Például, megállapították, hogy az álmodás az alvás REM fázisaiban következik be, hogy kapcsolódik a tudattalanhoz, hogy megjelenhetnek benne az előző három nap élményei, kósza érzelmei, gondolatai. Olyat is mondanak, hogy álmunkban dolgozzuk fel a nap történéseit és raktározzuk el a hosszú távú memóriába (Kósza gondolat: akkor a csaj az 50 első randiban nem is álmodik?) A jó öreg Freud papa ebbe a témakörbe is belerakta szexuális hajlamainkat, ferdeségeinket, komplexusainkat, elfojtott vágyainkat. Jung a kollektív tudatalattit adta a témához (az emberiség létrejötte óta felhalmozódott tudást). A legtöbb ősi kultúra isteni üzenetekként tekintett az álmokra, lásd Biblia, Álmos vezér, stb. Na és persze ott vannak az álmoskönyvek, amikből szinte mindannyian rendelkezünk egy példánnyal (nekem Krúdy Gyula-féle van). Hiába mondod, hogy hülyeség, úgyis előkapod néha, hogy kikeress egy szimbólumot, ami foglalkoztat. ;-)

Hogy is jutott ez eszembe? Természetesen egy furcsa, értelmetlen és érthetetlen álom kapcsán. Reggel nem is emlékeztem rá, délután ugrott be, és onnantól nem hagyott nyugodni. Általában ismerősökről, vágyott vagy kevésbé várt eseményekről álmodom, például, hogy végre nagynéni leszek, elkések egy vizsgáról és megbukok, valaki meghal, aki közel áll hozzám, meg ilyesmiket. De ez teljesen más volt, valószínűleg ezért is rágódtam rajta annyit. Csak egy kis részére emlékszem: egy hajó, ahol nem látok,hallok senkit és darazsak csipkednek, majd hirtelen egy árnyékos pázsit, ahol elmosódott alakok élik mindennapi életüket, nincsenek darazsak és jó érzés ott lenni. Persze ennél több összetevője volt, de ezek a fontosabbak.

Mivel egy nap után se hagyott nyugodni, fogtam a kis SE-mat és rágugliztam az egyes szimbólumokra (nem találtam Gyula bá' irományát), úgy mint erős fény, árnyék, darázscsípés, hajó. Láss csodát: még nagyobb káoszt kaptam, mint előtte. Vagyis HÉ! Nem vagyok dühös senkire, miféle akadály-legyőzés meg rossz indulatú pletyka?? Mit kellett volna már rég észrevenni? Teljesen érthetetlen volt az egész, ettől persze nyűgös lettem, mert utálom, ha valamit nem értek. Századjára is úgy határoztam, az álomfejtés egy nagy hülyeség. Félredobtam az egészet. Úgy egy órával később elkezdtek csikorogni a fogaskerekek az agyamban, csak úgy mellékcselekvésként, mert közben angoloztam, és (persze) fb-n chateltem Cofotkával.

Lényeg a lényeg, végül a helyükre kerültek a darabkák, ha nem szó szerint veszünk minden szimbólumot. És... hát, a tudatalattim üzent egy kedveset, amiből rájöttem, hogy jó nagy szarban vagyok. Ugyanis az, amire már rég rá kellett volna jönnöm, hogy hiába próbálom elszántan bemagyarázni magamnak, hogy szabadulni akarok egy bizonyos helyzetből, ha valójában jól, biztonságban és a világra nyitottnak érzem magam benne. Magyarul vesztes próbálkozás az egész, mint mondjuk a gyantázás: az is csak ideig-óráig használ, aztán megint olyan vagy, mint Chewbacca. Hát, köszi, tudatalatti, jó tudni, de azért [sok csúnya szó]. Már csak el kell valahogy fogadni a tényeket, amit mellesleg nehezebb megtenni, mint mondani. Állat kilátások! XD

Legyetek jók és szobatiszták, figyeljetek az álmokra, és olvassatok a sorok közt az álmoskönyvben IS!

Apróság az égből

Csoda, jel, egyszerű természeti jelenség. Nevezzük, ahogy akarjuk. Középsuliban megtanultuk fizikából: a napfény megtörik a levegőben lévő vízpárában, és egyszerű fénytani folyamatként, hullámhossz alapján színekre bomlik (mert a fény ugyebár hullámtermészetű, a fehér szín az összes többi színből áll össze, estébé). Így jön létre a szivárványkör, melyből mi csak egy körívet látunk.

Egy - azt hiszem, Ír - hiedelem szerint, ha eljutunk oda, ahol a szivárvány leér a földre, megtaláljuk egy kobold elrejtett aranyát, és jogot formálhatunk rá. Az ügyefogyott rajzfilmekben szárnyas pónik nyargalnak az égi hídon. Ha átmegyünk alatta, egy más, csoda-világba juthatunk. Rengeteg ehhez hasonló történetet hallhattunk már, de maximum kisgyerekként hittünk benne, amikor még nem zártuk el magunkat a varázslat és a csoda elől.

De mondok én nektek valamit. Ha az ember úgy érzi, hogy a feje felett összecsaptak a hullámok, ha sem testben, sem lélekben nincs jól, ha túl sokat gondol arra, hogy feladja és valahogy elmenekül a trágyagörgeteg elől, ami felé tart, ahelyett, hogy átugraná és menne tovább, akkor igenis rengeteget számíthat egy ilyen egyszerű természeti jelenség is, felfogás kérdése.

A következő történt: édesapám, aki már réges-rég leszokott az ilyesmiről, tegnap este szürkületkor (6 előtt nem sokkal) berontott a szobába, ahol napok óta az ágyat nyomtam és az antibiotikum mellékhatásától nyögtem, és kihívott az udvarra. Egyenesen a hátsó, keletre néző kertkapuhoz vezetett, ahol megláttam a színoszlopot. Évek óta nem láttam igazi szivárványt, ilyet pedig talán sosem, megbabonázva meredtem rá. Október közepe van, a Nap éppen lement. Az ólomszínű égbolton, a látóterem kellős közepén varázslatos, élénk színekben szinte világított a széles szivárvány, mintha égette volna a szememet. Egyenesen felfelé mutatott, és nem is tudom miért, de könny szökött a szemembe, és a köszönöm szó harsogott a fejemben, hogy kinek és miért, fogalmam sincs. Egy pillanatra felragyogtak a szürke felhők, aztán, bár még komorabb lett a háttér, a szivárvány ugyanúgy ragyogott tovább.Lefényképeztem a telefonommal, de a kép nem sikerült túl jól: sötét lett és egyáltalán nem adja vissza a jelenség tündöklését, sem azt, amit éreztem a hatására. Mintha átmelegítette volna a szívem, és abban a néhány percben, míg bámultam, elöntött a hit, hogy igenis képes leszek ebből a gödörből is kimászni, és az ezután következőkből is.

Igen, szentimentális vagyok. Igen, néha elszalad velem a ló. Teszek és gondolok hülyeségeket, olyan dolgokat képzelek bele szituációkba, amik nincsenek ott, és hajlamos vagyok túlbonyolítani a saját életemet. Néha, ahogy az utóbbi időben is, elfelejtkezem erről, de tudok és merek hinni a csodákban, és ez önmagában elég ahhoz, hogy létre is hozzam azokat, saját magamnak. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy most írok, holott hetek óta egy épkézláb mondatot is nehezemre esett kimondani, nemhogy a gondolataimat megfogalmazni.

Tegnap este egy aprócska csodát, egy üzenetet láttam a legjobb pillanatban, amit valaki olyan küldött, aki lát és vigyáz rám. Így van, mert így hiszem, és ez megerősít. Ilyen egyszerű az egész.

Mese az igaz barátságról

Sziasztok!

Jó ideje már, hogy nem jelentkeztem, kaptam is néhány korholó vagy érdeklődő megjegyzést emiatt szóban és írásban is. Úgyhogy magzatpózba kuporodva [ by Toji ;-) ] töredelmesen bocsánatot kérek azoktól, akik hiányoltak.
Mostanában terméketlen vagyok, ami az írást és egyéb kreatív tevékenységeket illeti. Néha felködlik valami, de nem jön át a függönyön, hogy meg tudjam fogalmazni. Ma egyik legkedvesebb barátnőm, testvérkém hajfestéktől csatakos hajjal egy mesét kért tőlem ide a blogba, amit még régebben írtam, s úgy gondoltam, miért ne.
Szabadjon megjegyeznem, hogy amikor ez megírta magát, éppen hadilábon állt nálam néhány dolog, és egy olyan emberre emlékeztet, akivel azóta meg kellett szakítanom a kapcsolatot. Egyszer megpróbáltam átírni, hogy ne így végződjön, kerestem hozzá a happy endet, de nem hagyta magát. Szóval úgy maradt, ahogy először kijött. A végét írjátok meg magatoknak. Jó olvasást kívánok!

Ostika





Hol volt, hol nem volt, Meseország közepén élt egy fiatal lány. A nagymamájával élt egy kis kunyhóban egy tündérek lakta erdő szélén.
A nagymamáját messze földön ismerték. Varázshatalommal bírt, amellyel minden jó emberen segített, aki odament hozzá, de a rossz, sötét lelkű embereket és szellemeket elkergette. Csodálatos hatalom volt ez, s Meseország minden lakója tisztelte őt azért, hogy jóra fordítja azt.
Egy borongós, hideg téli reggelen a nagymama magához hívta a lányt, s azt mondta neki:

- Az én időm ezen a világon lejárt, s most meghalok. Neked adom a gyűrűmet, s vele minden varázshatalmamat rád hagyom. Használd jól!
A lány nem búslakodott utána, mert Meseország minden lakója tudta, hogy a halál csak egy új, boldog élet kezdete az emberek lelkének, bármilyen életet éltek is a földön.

A nagymama szerepét tehát a lány vette át, de fiatal volt még, s nem tudta megkülönböztetni a jó embereket a rossz lényektől, ezért mindenkin segített. Dolga csak annyi volt, hogy meghallgassa őket, s kiszívja belőlük a rossz érzéseket. Nem tudta, hogy ezek aztán belé kerültek át.

Volt a lánynak egy tündér barátnője, születésüktől fogva igaz barátok voltak: együtt játszottak, s mindent elmondtak a másiknak. Ez a tündér észrevette a lassú változást a lányban, amit ő maga még nem. Szóvá is tette neki, de a lány csak nevetett rajta és az aggodalmán.

Telt-múlt az idő, a hetekből hónapok, majd évek lettek, s a lány sokat segített Meseország lényeinek, meghallgatta őket, s magába fogadta bánatukat. A tündér aggodalmasan figyelte a lányt, akin egyre jobban látszott a változás: egyre kevesebbet mosolygott, már nem tudott gondtalanul játszani és sok mindent elhallgatott a tündér elől. A lány is észrevette már, hogy rossz úton jár, de annyira hozzászokott ahhoz, hogy ő segít másokon, hogy szégyellt segítséget kérni - nem tudta, hogy ezzel pedig megmenekülhetne. S hogy nem talált egyedül megoldást, szörnyen bántotta őt, és saját bánata miatt a mások gondjai lassan eluralkodtak rajta, eltemették, s megfeketítették a szívét.

A tündér, ezt látva, próbált a lelkére beszélni, hogy hagyja ezt abba, s keressenek együtt megoldást. De a lány - már nem tudva, mit tesz - durván visszautasította.

- Törődj a magad dolgával! Nincs szükségem rád!
A tündér belátta, hogy már semmit sem tehet, nem segíthet a barátján, ha az nem akarja. Így senki sincs Meseországban, aki meggyógyíthatná. Elbújt a lány szeme elől, de nem hagyta el őt, és sírt, zokogott a lelke, mikor látta, hogy mi történik vele.

A lány egyre kevesebbet tudott segíteni az embereknek, varázsereje elhagyta és egyre betegebb lett. A sötétség végül teljesen ellepte, csak egyetlen, varázserőtől szikrázó apró pont maradt a szívében. Tudta, ha varázsereje teljesen elhagyja, s ő maga úgy hal meg, a sötétség, ami benne gyűlt össze kiszabadul, s elárasztja Meseországot. Épp ezért utolsó ereje birtokában lement a folyóhoz, és gondolkodás nélkül belevetette magát.

Meseországban egyetlen szabály létezik: ne árts a csodának! A csoda maga az élet, s mivel a lány vétett a saját élete ellen, s ezzel megszegte az egyetlen törvényt, lelke nem kerülhetett az új világba, a második életbe. Egész Meseország meggyászolta őt, de lassanként mindenki elfelejtette, kivéve egyetlen igaz barátját. A tündér szíve abban a pillanatban, hogy a lány a folyóba vetette magát, kettészakadt, s egyik fele a lánnyal halt. Csak abban reménykedett, hogy a lány tettének oka felmenti őt a törvény alól.
S bár a tündérek nem halhatatlanok, nagyon sokáig élnek. A tündér magába zárkózva, fél szívvel élte le többszáz évig tartó életét, s végül, háromszáz évvel a lány halála után azzal a reménnyel fogadta új életét, hogy ott talán mégis újra megtalálhatja a barátját s a szívét.

Itt van az ősz, itt van újra

Sziasztok!

Elfoglaltságaim miatt nem jelentkeztem az utóbbi időben, ha valakinek hiányoztam, attól elnézést kérek.
Újra beköszöntött az ősz. Petőfi Sándorhoz hasonlóan én is szeretem ezt az évszakot, legalábbis a szeptembert. De az okom véletlenül sem az, hogy szeretem hallgatni "a fák lehulló levelének lágy neszét", érezni a hideg szelet, vagy látni, ahogy elalszik a természet és minden kopár lesz, nem. Én perverz módon azért szerettem mindig a szeptembert, mert akkor kezdődik az iskola.
Nyugodtan nevezhetitek beteg dolognak, de szeretek tanulni, és az iskolát nagyon rég a második otthonomnak tekintem: az ált. sulit, a kolit Mezőberényben, az egyetemet Szarvason. Az ott átéltek, tanultak és a tanáraim segítettek, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Böbi néni bevéste, mi a különbség jó és rossz között, a könyvek szeretetét, megmutatta, mik a jó képességeim. Középiskolában megismertem a múltat és a jelent, hogy mi, miért és hogyan történik a természetben és a társadalomban. Az egyetemen tanultam pszichológiát, pedagógiát és persze sok feleslegesnek tartott dolgot is, és találkoztam második példaképemmel. A "vén bolond Szarka" óráit szerettem legjobban. A rettegett tanerő verstant és a nyelvtan különböző ágait tanította. Utóbbit mindig is imádtam (tudom, sokak szerint beteg vagyok, de lenyűgöz az anyanyelvünk), és a tanár úr személyisége, szigora és humorérzéke összeolvadva a tananyaggal, végül a verseket is megszerettette velem - nem csak olvasni, hanem kísérletezni is az írással. Végül aztán, annak ellenére, hogy mindenki, aki ismerte őt, elmebetegnek nézett, hozzá írtam a szakdolgozatom a nyelvészet egyik tudományágán belül, és borzasztó boldog voltam, hogy megkaptam rá az ötöst. Ezekre a pedagógusokra mindig szeretettel, tisztelettel és hálával gondolok.

Most pedig ismét szeptember van, és elborítanak tizenhét év emlékei, miközben életemben először a katedra másik oldalán várom az első tanítási napot. Még mindig nem teljesen biztos, de úgy tűnik, napközis tanító leszek abban az iskolában, ahol minden kezdődött sok-sok éve, izgalomtól reszkető hatévesként. Délelőttös párom pedig az a személy, aki elindított az úton: aki felfedeztette velem az erősségeim, aki gyakran megkérdezte anyától, mi van velem, akinél a kéthónapos tanítási gyakorlatom töltöttem, aki az első számú példaképem: Böbi néni.
Újra izgalomtól remegő kis elsősnek érzem magam, aki először lép be az iskola kapuján. Félek, hogy tudom majd felvenni ezt az új szerepet, máshogy tekinteni a régi tanáraimra. Rettegek, mert huszonöt kis lurkót bíztak rám, és napi 4 órában én leszek a felelős nem csak a házi feladatért, de a testi és erkölcsi épségükért is. Ez hatalmas felelősség és kihívás nem csak egy kezdőnek, de egy 30 éve pályán lévőnek is. Tudom, hogy képes leszek ezt a munkát jól csinálni, mégis bolond lennék, ha nem izgulnék.
Nem ezt kértem a jelenre, nem ez után sóhajtoztam, nem ez volt a "bárcsak". De ezt kaptam, és mostmár örülök neki. Remélem, azért a "bárcsak" területén lelhetek egy jóbarátot, feszültség nélkül. Tökéletesen beérném ennyivel, és hiszem, hogy hasonló a hasonlóval bármit őszintén megbeszélhet, jót és rosszat, ha akarják. Több szó erről ne essék, ha az üzenet eljut a címzetthez, majd válaszol, ha akar.


Búcsúzom tőletek egy verssel, és mindenkinek sikeres szeptembert kívánok. Míg nem jövök, legyetek jók és szobatiszták!


Ostika

Fodor Ákos: Határok

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ -
még az sem változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

(Ezt ne felejtsétek. Ostika)

Kesze-kusza kószálás - Szombati téridőkonténer

Vigyázat, nagy százalékban tömény szarkazmust, nyomokban humort és mogyorót tartalmazhat!

Jött veled a nyáár és te mindent megváltoztattáál mert a szívembe... Ó, sziasztok! :D E pillanatban 4:45 van, vasárnap hajnal. Most értem haza a 'na jó nézzünk fel' buliból, és igencsak fel vagyok még pörögve, pedig általában ilyenkor már húzom a lóbőrt. Iiigeen, minden nap. Kezdem az elején.
Kedd (vagy szerda): Tojinak (a legjobb barátnőm és tiszteletbeli tesóm, mert ugyanolyan állat tud lenni, mint én - Cofotka másért a lb-m) leesett, hogy a párjáék szombaton éjjel fellépnek a Békés-Dánfokon. És bár végletesen szereti a párját, úgy döntött, nem kíséri el a zenekart. Vagy a várható sokezer fő miatt, vagy mert én nem tudtam volna menni. Vagy is-is: úristen, tökegyedül az idegen embertömegbennnnn!!!! (O.o) én sem vállaltam volna be, de most nem ez a téma. Szóval:
Toji: Nem megyünk fel szombaton?
Én: Le vagyok égve.
Toji: Meghívlak.
Én: Mehetünk!

Szóval ezt naaagy titokban megbeszéltük. Aztán jött a csütörtök. Harmadik azonos nevű barátnőm, aki a sokéves hagyományhoz híven lejött pár napra falura a nagyszülőkhöz Nyíregyházáról/Budapestről kipihenni az orvosi vizsgaidőszakát (pihenést értsd bicikli, délutáni alvás, egész napos "laza" függönymosás, kapálááás [ikszdé...városiak]), megérdeklődte, hogy esetleg nem terveztünk-e menni valamerre buli iránt szombaton. Mondom DE, terveztünk, ha óhajtja megzavarni a téridőkonténer-duót, szívesen látjuk. Lészen rockbuli, nosztalgiaparty meg mittudoménmég, majd szétnézünk. Cofotka, téged azért nem hívtalak, mert Szergej korbácsot fonna a hátamból, ha a lebeszélt előtti hétvégén is elcsaklizlak tőle. :D
Szóval ma este felnéztünk itt putrifalván (<3), hogy mi újság a szórakozóhelyek felé. Előtte H3 (a nyíregyi) kivakolta a fejem, mert nyenyeréztem, hogy kéne valami normális profilkép fb-re, a ballagásit csak nem rakom már fel... Magamnál háromszor szebb lettem, kép nem készült (mert elfelejtettem -.-).
Kevés tojianyu-féle tojáslikőr, eső elállt, goooo...

Zúzunk az éjszakában (állatkerti útmutató)

Hoppá, közben vasárnap délután lett. A pontos idő 13:30 körül jár, túl vagyok egy eszméletlen alváson és a fogropogtató töltött paprikán, ami egész biztos az érzékeny gyomrom számára készült. Vacsorára is az lesz, halleluja XD Azt hiszem, innentől ezt a kesze-kusza írást nyilváníthatom emlékiratnak. Vissza az éjszakába, mely két és fél helyszínen, felettébb vidáman zajlott.

Első helyszín: Prehó, avagy a putri
A még szinte friss dohányzási törvény egyik következményeként az utcán több a vendég, mint az épületben. Ott a dilemma oka: alkoholizálni csak bent törvényes, dohányozni csak kint. Az egyszerű civil az út túloldaláról a következőt láthatja: minden ablakpárkány előtt különböző korú és kaliberű csoportok burkolóznak füstfelhőbe, laza felállásban. Amit a járőrök láthatnak: lazának látszani akaró szilárd sorfalak a párkányok előtt. A polcnak kikiáltott párkányokon álló folyékony halmazállapotok milyenségét a képzeletetekre bízom. ;-)




A zene 22 és 23 óra között a tűrhető és az agyontuctucolt moslék közötti skálán mozog, ezt szerencsére az egyes számú alfaj visítása néha elnyomja. Hogy miért dekkoltunk ott mégis? Egy: imádjuk a pultost. Kettő: kíváncsiak voltunk a kibontakozó jelenetre, amit ha tévéműsorhoz kéne hasonlítanom, akkor azt mondanám, hogy két argentin és egy brazil szappanopera, a Mónika és a Balázs show, illetve a Joshi bharat ütős kombója. Szereplői 15-21 év közti fiatalok, akiknek "kilóg a kapanyél a szájából" (style by Toji). Kb így írható le 10 másodpercben:
- Megcsaltam és aszonta visszacsal!
- Télleg?
- Téged akar megd..ni!
- Télleg? *.*

- Gyere cica beszélgessünk!
- Jaaj hehehe hihihi de jó meleg a kezed a fenekemen!

- Te ***********!!
- Csak aszonta mennyire szeret téged!
- Nem haragszok hogy le akarsz feküdni a pasimmal!
- Ha nem akarnék fel se jöttem vóna!

Satöbbi. Igazából olyan szinten lezsibbadtunk az IQ-harcosok klubjának műsorestjétől, hogy nem tudtuk eltitkolni, milyen színvonalon aluli, nevetséges dolognak tartjuk ezt az egészet, azt meg pláne, hogy van olyan köztük, aki a beilleszkedés érdekében a 130-as IQ-ját látszólag 90-re redukálja és hagyja elveszni a tehetségét, ezzel együtt az egész jövőjét. Toji speciel olyan hangosan röhögött a fülembe, hogy lemaradtam jó néhány érdekes mondatszerkezetről a második felvonásban (mert egyébként érdekel a nyelvészet). Ezt az alfajt, az 1. A)-t üres banánhéjon hajba kapó majomcsapatként jellemezném. A másik, az 1.  8-) alcsoport hasonló kaliberű, mindössze abban különböznek az A) alcsoporttól, hogy bent visítva és üvöltve vonaglanak a medencecsontig érő miniruhájukban tánc címén.

A kettes számú alfaj külső jegyei: vasalt haj, az orr körülbelül a hajvonalnál helyezkedik el és az ég felé irányul. Egyenruhájukhoz (anyuci-mosta cuki cucc és bélyegnyi kistáska) egyen-arckifejezést is hordanak, ami tükrözi azon világlátásukat, miszerint mindenki más egy kupac ... a csini cipedlijük talpa alatt. Jelenlétükkor, uralkodói elvonulásukkor (mert a putriba nem jönnek) minimum kötelező lenne a féltérdre ereszkedés és főhajtás, amennyiben bárkit is érdekelne ottlétük és megvető, cseppet sem úrinőhőz méltó horkantásaik (ezt az agyadig szívtad, babám). Elnevezés: páváskodó tyúk. Létszámuk azzal a nézettel terjed együtt, hogy ha anyu/apu Valaki, arra fel kell vágnod, hiszen az csak és kizárólag a te érdemed.

Harmadik alfaj: a zümmögő légy. Mint ilyen, hívatlanul jelenik meg, hiába hessented el, újra és újra rád száll, kalandozik rajtad, leütni nem tudod, és idegesítően zümmög-zizeg a füledbe. Ha efféle egyénnel futok össze, mindig örülök, hogy nem tűsarkú van rajtam, nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy 8 napon túl gyógyuló sérülés okozása után még kaphatok-e erkölcsi bizonyítványt. A lerázás érdekében bevetésre került az alattomos bordánszúrás csontos könyékkel, a szemtől szembe "boldogíts mást vagyis húzz el" típusú mondatok színes palettája, borsszpré és cipősarok kilátásba helyezése. Végső elkeseredésemben kipróbáltam az orbitális baromságok elméletet is, efféle példákkal:
- Mit keresel a táskádban fél órája?
- Öcsémet, valahol itt kell lennie.
- A fel a templomtorony felé van.
- Apakomplexusom van. Nem, még a 40 éves apád is túl fiatal.
Satöbbi. Nem és nem akart felhagyni a boldogításunkkal és azon ígéreteivel, hogy valamikor otthonunkban felkeres. Aztán megtörtént a csoda: megunta végre, és továbbindult nagyobb trágyadombot keresni, minket pedig otthagyott a putriban (style by a légy).

Nulladik helyszín: rockbuli

Mint azt megtudtuk, ez pénteken, vagyis előző nap volt esedékes. Mivel H3 az elcsomagolandó fontos dolgok közül kifelejtette, ily módon otthonhagyta az időgépét, ezt a bulit kihagytuk.

2.helyszín: nosztalgiabuliii

Mivel a színielőadás lezajlott, az üvegeink kiürültek, és a zene még mindig ergya volt, úgy döntöttünk, helyszínt váltunk, felkeressük Mityi bátyi játszóterét.
A zene hallgatáshoz, dudorászáshoz tökéletes volt, tánchoz már nem annyira. Viszont olyan jó meleg volt az étteremben. ;-) Itt futottunk össze a negyedik alfajjal: a falra festett ördöggel. Szerencsénkre nem volt teljesen ittas, ezért nem jött oda hívatlan vendégnek, harmadik alfajkodni (mivel a viszonyunk már barátiként sem jellemezhető részemről, ahhoz túl sok van a rovásán). De adott egy ötletet: elkezdtük fenemód emlegetni azokat a személyeket, akikkel szívesen összefutnánk, hátha megjelennek ők-is hirtelen-váratlan. Persze a terv nem vált be, de egy próbát megért.
Ezen a helyszínen többségében "átlagos" vendégek voltak, tehát gúnyolódás szempontjából érdektelenek. Kivéve egy-két kamionsofőr-dekoltázst, amin Toji már könnyezve visított (szerintem egyébként azért sugározta nagy intenzitással a szarkazmust aznap este, mert hiányolta a hímnemű felét, de pszt! úgysem vallaná be). Másfél- két órácska alatt el is untuk magunkat: se tánc, se műsor, repüljünk tovább.

Két és feledik helyszín: az utcán

Lényege, tartalma: lép, lép, lép, megbotlik, lép,lép, lép, hülyeséget mond és nevet, lép, lép. Ismerőssel találkozunk, megérdeklődjük, van-e valami a kiszemelt harmadik helyszínen. Nothing, nyista, semmi. A használt kifejezések (úgy mint díszb**i) nem tűrik a nyomdafestéket, ezért ezt az információcserét nem írom le. Következményeként húsz méterrel a bejárattól csináltunk egy hátraarcot, és célirányosan megindultunk az első helyszín felé.

Első helyszín: de ja vu nélkül

Áldásosan kiürült a színpad, mire odaértünk - tökegyszerre a falra festett ördöggel és társaival. Felhőtlen jókedvünkben nem igényeltük a kátrány- és nikotinfelhő jelenlétét, "holnap meggyötör" típusú innivalóink társaságában elfoglaltuk tehát mindig-üres boxunkat, és a mérföldeket javult zenét túlharsogva próbálkoztunk a verbális kommunikációval. Ez minden igyekezetünk ellenére sem sikerült, így "laza" állapotunknak és ilyenkor jelentkező késztetéseinknek engedve a jócskán kihalt tánctérre vonultunk kivonaglani és -üvölteni az esetleg bennmaradt feszültséget, egyszerre képviselve az este folyamán fellelt összes alfajt. Nesze skizó, nem semmi esettanulmányt írhatnának rólunk az agyászok. Nos, ezt az állapotot nevezzük mi kedveskedve téridőkonténernek. Közeli-távoli ismerőseink néhány hónapig (na jó, néha még ma is) fejfogással, szemtakarással, nem-velük-vagyok-nem-is-ismerem-őket arckifejezéssel reagáltak a jelenségre, mostanság vagy simán otthagynak, vagy csatlakozni próbálnak, utóbbi esetben a szerencséseket leszámítva rendszeresen melléesnek.



Végül ezt az állapotot záróráig fenntartottuk Tojival. H3 hajnal két óra körül heveny köhögőrohamainak következtében feladta. Fél háromtól összesen két, azaz kettő vendég volt a helyen: Toji és Osti (miénk volt a Prehóóóó). Aztán a no1 helyszín bezárt, megérkezett Toji párja. Ők a harmadik helyszínhez, én hazafelé vettem az irányt, az orrom alatt dudorászva, egyszerre sántítva mindkét lábamra a gyilkos cipő és ész nélküli tombolás (rocker-szerű beállítottságomhoz passzolva Fiestára, Szatmárira, Lady Gagára) következtében. Hogy őszinte legyek, most is nehézkes a normális járás (pedig azóta már hétfő reggel 10 óra)
Összefoglalva tipikus jó téridőkonténer-buli volt, minden szervrendszeri következményével együtt megérte, hogy a stressz-szintünk nullára redukálódott. Utólag bocsi, ha valaki magára ismert, ez van srácok. Persze sok olyan egyén van nálunk, aki a minimum 50%-ban normális kategóriába sorolható, de velük ezeken a helyeken nem találkozhatunk.
Ééés következő hétvégén utcabál és ózon-pusztító, gyönyörűszép tüzijáték!!!! Ha addig nem jelentkeznék, mindenkinek élményben és/vagy pihenésben gazdag augusztus 20-át kívánok, ki mit szeretne.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Sántító epigramma Cofotka pénztárcájához kézimeccs közben

Könnyű kis szütyi voltál, benned irattal, pénzzel
Jártam mindig, ha dolgom volt valahol
Bolt kosarából elvesztél, elemeltek, nem vagy
Álmodom, hogy hazajutsz, kell, ami benned volt.

Janus Pannonius: Pannónia dicséretére, ezt hasonlóan kell mondani, időmértékesen írtam, csak egy helyen sántít a forma, mert tá-ti-ti helyett tá-tá van. Szabályszegő vok :D Amúgy az epigramma eredetileg sírfelirat volt, csattanóval a végén.


18:21 a svédek javára, HAJRÁ MAGYAROK!!

...

Sziasztok!

Itt megint én. Majd' egy hetes hallgatásom oka a válság, és hogy elmúlt az ihletettségem. Akárhogy próbáltam, egy sort sem tudtam írni csütörtök óta, semmiről. De tegnap este talán véget ért a válság, elkapott a fantázia szele. A következő részlet egy olyan kontárkodásból származik, ami talán egyszer majd egy nagyobb lélegzetű fércmunkává növi ki magát (de valószínűbb, hogy szombatra elfogy a lendület, és félbehagyva kuporog majd a szekrény tetején évekig, mint hasonszőrű társai).
Hihetetlen módon ez a részlet az éjszakáról szól, és talán segít megérteni, miért írok annyit erről a napszakról. Kommentet, véleményt szívesen fogadok. Jó "szórakozást"!
Ostika




- Mindig ilyen?
Sóhajtottam, csak mert jól esett.
- Dehogy. Ezért lehetnek sokfélék annak ellenére, hogy ugyanarról a jelenségről szólnak. Sok dologtól függ, de főleg: mit érzel, mire vágysz. Hogy milyennek tudod és milyennek akarod látni. Van, akinek az éjszakáról csak az jut eszébe, hogy fel kell kapcsolnia a lámpát. A csillagokról a magfúzió, a Holdról a keringési pályák, forgástengelyek. Én olyan elfuserált ember vagyok, aki csodát és mesét akar látni még ott is, ahol nincs. Ott van persze a képzelőerő, amiből ehhez szükséges egy jókora adag. Szerintem én az enyémért kétszer is sorba álltam, ennek néha örülök, néha nem. Azt hiszem, ennyi az egész. Ha elengedem magam, fényes délben is odavarázsolhatom a csillagokat, mesét szőhetek köréjük. Őket felidézve olyan hangokat és érzéseket jeleníthetek meg és élhetek újra, amilyeneket csak akarok. Persze az sem mellékes, hogy addig sem kell érzékelnem a vérkötelékem némely tagjait. Ezeket a dolgokat aztán vagy át tudom adni másoknak, vagy nem. Kiváltságosnak érzem magam és boldog vagyok néhány percre, ha sikerül. Mint te, ha végre befogom a számat.
És befogtam, ami meglepően nehéz, ha egyszer elkezdek beszélni.

Ennyi lett volna, remélem volt, akinek tetszett. Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Kettőben az egy

Nyugtató

Szem becsuk. Éjszaka van. Felnézel az égre. Csillagok, kavargó fátyolfelhők, telihold. A közeli fán levelibéka énekel, dalát tücsökzenekar cirpelése kíséri. Hangos, de nem bántó zaj. Hűvös, enyhe szellő simogat megnyugtatón. A távolban néhány kutya üdvözli az ég nagy kerek sajtját. Mély levegőt veszel, érzed az éjszaka nyíló virágok édes illatát. Megnyugszol. Úgy érzed, bármivel meg tudsz birkózni. Bármivel.







Éjtitok

Augusztusi szép éjszakán
Csillagok s a Hold néz le rám
Éj szövetén átszűrődve
Drágakőként tündökölve
Fényük alatt hanyadt fekszem:
Világítsák át a lelkem
Minden mérget űzzenek ki
Ne fájjon már senki, semmi
Csillagsátor leple alatt
Elsuttogom bánatomat
Csillag hallja, Hold néz le rám
Könnyű augusztus-éjszakán

Elmondom, hogy az bánt engem,
nem mondhatom el nekik sem:
Éjsátornak fejem felett -
Továbbadhatják a szelek
Elmondom a csillagoknak
Az égen az öreg Holdnak
Hogy csak ez fáj igen nagyon:
Nem sírhatom el bánatom

Csillagfáklyák felvillannak teliholdnak válaszolnak
Fényük-hangjuk lelkemben zúg
-Repülj bánat, menj mélabú!
Ne engedd, hogy sirám öljön!
Lelkedben egy világ nőjön:
Otthona lesz mindenkinek
Kit szeretsz és kik szeretnek
Figyelj oda, vedd azt észre
Szép az élet s téged éltet
Örülj annak, ami most van
Jön, mit neked írtak hajdan.

-Hess mélabú, menj hát bánat
Adj helyet az új világnak
Mi már épül szívem mélyén
Aki kéri, mind belefér
Elég volt a búból-bajból
A háborgó, csúf hangokból
Tűnjenek el mind egy szálig!
Jön majd, ha kell, az a másik...
Augusztusi szép éjszakán
Csillagok s a Hold néz le rám
Gyönyörködve néma csendben
Immár könnyű lépteimben.

Akiért bármit

Sziasztok! Elöljáróban szeretném megköszönni az eddigi kommenteket, vélemény-klikkeket, megosztásokat és megtekintéseket. Nagyon-nagyon örülök nekik, mindegyik felér egy lila tasakos, tehenes csokival.
Tartozom nektek egy információval: ezt a blogot én hétfőn láttam először számítógépen, kezelőpanellel - mindennel együtt. A magyarázat egyszerű: nincs otthon internet-kapcsolatom, ennek miértjét most nem fejtem ki. Szóval hétfő délután eljártam egy ugrabugrálós táncot, ahogy megláttam az oldal statisztikáját, mindezt tapsikolva és gúvadt szemekkel - elképzelhetitek a szituációt, elég komikus lehettem.
Félreértés ne essék, az eddigi bejegyzések tőlem származnak, de kissé körülményesen kerülnek fel ide: megírom, mobilról elküldöm e-mailben valakinek, ő pedig kirakja ide Ctrl+a, Ctrl+c, Ctrl+v billentyűkombinációk használatával. Ez a valaki nem más, mint Cofotka barátnőm. Arra gondoltam, ma róla írok nektek. Jó olvasást!
Ostika

 - Cofotka, ahogy én látom -
"Barát az, aki mindent tud rólad, mégis szeret."
Nos, blogíró barátném, Cofotka pontosan ilyen: ismer és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Kevés ilyen embert ismerek.
Kapcsolatunk még az ősidőkben kezdődött, együtt vadásztunk dínókra. Á, nem. Gyermeki szívem teljes erejével utáltam. Oka csak az én fejemben létezett - "ellopta" a legjobb barátnőmet. Zárójel: érdekes módon minden mai baráttal így indult a kapcsolatom, de vissza Cofotkához. Ellenszenves volt a fonott copfja, a vézna alakja, a beszéde, a fogszabályzója. Ez később "elviselem" szintig enyhült. A középiskolás időkre nem igazán emlékszem, talán néha találkoztunk, beszélgettünk, buliztunk egyet és viszlát. El sem tudom képzelni, milyen magányos lehetett. Talán csak én lettem volna neki, ha lettem volna. De igazából csak olyankor kerestem meg, ha szükségem volt valakire. Ezt utólag szörnyen bánom, illetve azt is, hogy azóta sem kértem tőle bocsánatot ezért, pedig megérdemelné. Hogy miért? Mert ő egy angyal, szárnyakkal, glóriával és tiszta, naiv lélekkel. Pont, mint egy kisgyermek.
Ha örül valaminek, idióta hangot hallat kétvonalas C magasságban, azt ismételgeti "dejó! DEJÓ!!" és bordaropogtató ölelésben részesíti, vagy fulladásközeli állapotig szorongatja azt, aki éppen mellette van. Amikor ilyenkor a közelében vagyok, a fülemig ér a szám, még ha nincs is jó kedvem aznap, vagy teszem azt, hétfő.
Ha szomorú, sír. Ilyenkor beborul körülötte a világ, és azon zakatol az agyam, hogy tehetném jobb kedvűvé.
Úgy vélem, ő bárkit képes a szívébe zárni, azt is, aki nem érdemli meg. Önzetlenül segít mindig, mindenkinek. Megbocsát, akármit is mondok vagy teszek. Rengeteget ad, és még csak nem is tudja. Azon kevesek közé tartozik, akiknél az ilyesmi alapreflex.
Na persze, képes az ember agyára menni (mint én). Betegesen kíváncsi tud lenni (bár én jobban), és némi alkohol hatására (értsd: fél üveg sör) éktelenül hangos: visítva kacag, nyekeregve méltatlankodik, értetlenkedik, és ezzel 50 méteres körzetben mindenkit fel tud idegesíteni. Kisebbségi komplexusos és tele van kételyekkel magával kapcsolatban, pedig hihetetlenül kreatív, és sok mindenre képes lenne, ha bízna magában és nem másokhoz mérné magát. Bizony Cofotka, ne is tagadd! :D
Épp ezért / ennek ellenére elmondhatatlanul szeretem. Jó ember és csodálatos barát. Ha lenne két rántott husim, az egyiket neki adnám, és ilyet kevés emberre mondok, lévén alapvetően önző teremtés, kajában meg főleg.
Ha igaz, és egyszer majd oda jutok, ő lesz az egyik, akit megköszönök valami felsőbb hatalomnak. A másikról csak akkor írok, ha érdekel titeket.
Olvassatok Cofotkát, szerintem megéri! http://cofotka.blogger.hu/
 Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

impresszió/töredék

Bársonyos, csendes, sötét. Sem hideg, sem meleg. Ilyen az égbolt ma éjjel. Vihar előtti csend. Nem fekete, kék. Sem hold, sem csillagok. A házak fölött távoli villámok fénye villódzik, néhány utcai lámpa, melyek fénykörén kívül ülök. Elsuhanó biciklik, néhány autó fényszórója. És persze a telefon világít az arcomba.
Egyik sem zavar, kizártam őket: a saját békés, csendes éj-buborékomban ülök a padon.
Megnyugtató zaj: az élénkülő szél rezgeti, simogatja a fölöttem lévő faleveleket, egyszersmind engem is. Minden fuvallat megölel, átfúj rajtam, kitisztít. Most megnyugtat a magány: mintha védetten ülnék a tomboló vihar szívében, ahol nincs érzés, nincsenek zavaró gondolatok, csak a csend és a béke.
Mindig féltem a vihartól, a sötétségtől. Most rájöttem: ez csak az ismeretlen. Ebben is ott a szépség, mint mindenben, ahol nem akarjuk észrevenni. Ez maga a harmónia a diszharmóniában, az origó az ellentétek között.
Az otthoni viharból menekültem a természet tombolásába; a keletkezettben az ember-alkotta középpontjába. Mi végre teremtődtünk? Teljesen mindegy, ha nem csak nézzük, hanem látjuk is a dolgokat.
Az emberi tombolásból az elemek tombolásába menekültem, megtisztulást remélve. Mindkettőnek csak a szele érintett meg, mégis érzem a különbséget. Megfogalmazni nem tudom, nem akarom. Már itt van bennem, ez a fontos.
Nyugalom, ez van idebent. Kint: vihar előtti csend. Mintha a belső feszültséget kifújta s elragadta, magába fogadta volna a szél. Egyre erősebb, de már nem maradt semmi, amit el kell vennie. Mintha tudná - elfúj mellettem.
Magára hagyom, hadd játszadozzon szellő testvéreivel, hadd dobálják feszültség-labdáim. Lábaim lassan "hazafelé" visznek.




Ostika

Slukk

Ismét sziasztok!
A következő kis írásom előtt tartanék egy kis beszámolót, bevezetőként.

Tegnap égre-földre kerestem egy régebbi versemet, hogy feltehessem ide. Persze nem lett meg, találtam helyette sok más irományt, felére nem is emlékeztem már. Elolvasva őket hol sírtam, hol nevettem, néhányon megrökönyödtem. Utóbbi csoportból választottam egyet mára, egypercesnek minősítem. Meghagytam eredeti, sokéves formájában. Jó olvasást!
Ostika

Slukk - Egy függő élete 

Kiveszek egy szálat a dobozból, ajkaim közé illesztem. Végighúzom a gyufát a skatulya oldalán: a láng sisteregve életre kel. Cigarettám végéhez illesztem az égő gyufaszálat; a végén életre kel a sok-sok apró, újszülött lángocska, csak hogy egy pillanat múlva kihunyjanak, helyükön csak a halkan sercegő parázs marad. Behunyom a szemem, a két ujjam közé szorított cigarettába szippantok. A füst enyhén karcolja a torkom, végigsimogatja a légcsövem, míg a tüdőmig ér. Ez az első korty mindig jól esik: mint hosszú éhezés után az első falat kenyér. Kiélvezem a pillanatot: néhány pillanatig lenn tartom a füstöt, majd élvezettel kifújom; visszafelé is ugyanúgy kapar, már-már érzékien. Ehhez képest az összes további szippantás elhanyagolható, nem jelentős. Ezért, a legelső slukkért gyújtok rá napjában többször is. Olyan, mint többórás szemezés után az első csók. Amíg tart, mintha az agyam leállna, megszűnne a külvilág, és mégis mindent élénkebben érzékelnék abban az egyetlen pillanatban. Aztán a varázs megszűnik, kinyitom a szemem, újra úgy működik minden, mintha a világ próbálná elhitetni velem, hogy nem is történt semmi az imént. Talán így is van. Immár érdektelenül pöfögök a cigarettával, teszem a dolgom. És már alig várom azt a bizonyos újabb elsőt.

VISSZA A MOSTBA!
Ti is megdöbbentetek? Vagy csak én lepődtem meg, hogy valaha is így írtam a cigiről? Ma már más a viszonyunk: a vége felé járunk, nem kell sok a szakításhoz. Néha undorodom az egésztől, de agyban még nem szilárdult meg a döntés, még ott van a 'de szükségem van rá' hangocska. Igazság szerint, ha ott van mellettem, rágyújtok, de örömet nem okoz. Viszont érzem, hogy minden nappal közelebb kerülök az áhított leszokáshoz, annak ellenére is, hogy körülöttem mindenki cigizik. Egy jó tanács egy dohányostól: ne szokj rá, nehéz tőle megszabadulni. A kortársak nyomásának ne dőlj be, nem ettől fogsz bekerülni a bandába.
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Képtelen természetrajz *Nagy Lajos után szabadon*

Újra sziasztok!
Ma egy kis humorral készültem nektek, annak örömére, hogy ismét látom a fényt az alagút végén. Ez a fércmű kb ma reggel 9-kor keletkezett. Jó szórakozást!
Ostika

- A kibic -

A kibic rendkívül elterjedt élőlény. A világ majd' minden táján őshonos. Jellegzetes külső ismertetőjegye nincs; termete, körkerülete, kültakarója igen változatos lehet.
A többi alfaj között elvegyülve él, azokkal közös utódokat létrehozni képes. Az utód nem hibrid, felnőve akármelyik alfajhoz tartozhat. A kibic emlős, elevenszülő élőlény. Egyszerre egy, ritkán kettő vagy több utódot hoz a világra. Utódgondozó tevékenysége 10, jobb esetben 18 évig tart.
A legtöbb fajjal ellentétben a nőnemű példányok mind kültakarójukban, mind hangfekvésükben feltűnőbbek a hímneműeknél. Az általuk kibocsátott hangtartomány a fejhangú szoprán visítástól a basszus hangszínű hörgésig terjedhet, ám egyedenként vagy az egyik, vagy a másik véglet jellemző.
Két alcsoportja létezik: az alapjáratos és a tanult. Utóbbiakból lesznek a kommentátorok és a kritikusok.
A kibicnek csupán viselkedése jellegzetes: egyedül a 'mindenbe beleszólok' viselkedéséről ismerhető fel. Ez akkor különösmód idegesítő, amikor az egyed semmiféle tudással nem rendelkezik az adott témában. Társai eme viselkedésre alfajtól függően különböző reakciókat mutatnak az elviseléstől az elevenen felfalásig terjedő Ostika-féle skálán.
Bár rendkívül nagy példányszámának köszönhetően nem minősülnek védett élőlénynek, befogását és/vagy kilövését minden országban szigorúan büntetik.
Az őket tanulmányozó tudósoknak mindmáig nem sikerült rájönniük arra, milyen téren lehetnének a kibicek hasznosak, ám bizakodva tekintenek a jövőbe, mondván: a gyöngytyúk - szintén bőrünk lenyúzására késztető - hangja például elüldözi a patkányokat, tehát biztosan a kibicnek is van valamiféle haszna.


Ennyi lett volna mára. Amennyiben tetszett, nyugodtan megoszthatjátok!
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Ami nem halt ki az ősemberrel

Fekszem az ágyon, nézegetem a kiírásokat a közösségi oldalon: semmi érdemleges, egy olyan ismerős sincs fent, akivel tárgyalnivalóm lenne. A TV-ben szombat délután egyetlen csatornán sem találok olyan műsort, ami érdekelne - régi akcrófilm, reklám, reklám, ismétlés, reklám, sorozatok ismétlései, stb. A délutáni barátnőzést lekéstem, este meg vagy megyünk valahová, vagy nem. Akkor mit csináljak? Hát persze, írok. Elég a karomat kinyújtani, itt a füzet, ceruza. Felveszem a stabil oldalfekvést, aztán csak lebeg a grafit a spirálfüzet fölött: Na jó, de mit?
A fantáziám nyaralni ment, tehát mese és novella kilőve. Nem bánt lelki nyavaja, ergo verset sem fogok írni. Talán elő kéne kapni egyet az élet nagy kérdései közül? Passzolom. Olyan vagyok most, mint a világ legtanácstalanabb állatai: a "mitévő legyek".
Körbepillantok a szobában, hátha eszembe jut valami téma. Plüssállatok, telefon, a Mondák könyve, milliónyi körömlakk, fülbevaló, karkötő, felespohár-gyűjtemény, mindenféle csingilingi, nippek... Hoppá!

GYŰJ-TÖ-GE-TÉS. Ez az.

Induljunk az ősembertől. Mit csinált? Halászott, vadászott, gyűjtögetett. Oka: a túlélés. A mindennapokban az első kettőt a férfiak végezték, a nők és a gyengék pedig gyűjtögettek: bogyókat, kavicsokat, satöbbit, mert mind "jó volt valamire". Több ezer év alatt továbbfejlődtünk, ám ha végiggondolok az ismerőseimen és különböző mániáikon, megfordul a fejemben, hogy ezek az ősi ösztönök bizony megmaradtak az emberiségben.
Gyerekkorotokban, amikor még apró ösztönlények voltatok (ami tudományosan bizonyított), biztosan ti is gyűjtöttetek valamit: kavicsot, szalvétát, szentjánosbogarat, játékautót, kígyót-békát-bogarat. Jó néhányunknál ez a gyűjtögetési láz nem múlik el, amikor felnövünk.
Van egy ismerősöm, aki dobozokat gyűjt; tele van velük a szobája. Látható ott mindenféle, a különlegesen faragott aprócska fadoboztól kezdve az óriási karton cipősdobozig. Anyukám tollakat gyűjt: töltőtollat, golyóstollat. Amikor utoljára számoltuk, 500 db körüli szám jött ki, és nincs köztük két egyforma. Jómagam a fülbevalókra vagyok rákattanva (63 pár van, ebből hármat használok rendszeresen), a karkötőkre és a körömlakkokra (ezeket használom is). A kis poharakat már nem gyűjtöm, de ki sem dobtam a készletet, be van súvasztva egy polcra, mert "majd jó lesz egyszer".Szóval mind gyűjtünk hasznos vagy haszontalan dolgokat, és szerintem ennek a magyarázata a génjeinkben lehet.


A férfi ismerősök persze ettől ki vannak akadva, pedig tulajdonképpen bennük ott az ősi vadászösztön. Náluk ez a 'láz' úgy nyilvánul meg, hogy ha az újat megszerezték, a régitől megválnak, legyen szó autóról, telefonról, vagy (és előre bocsánatot kérek a számos kivételtől) nőkről, másegyébről.
Úgyhogy fiúk, ti sem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, ne haragudjatok! A kollektív tudatalatti ellen nemigen lehet tenni, ez van. Ilyenek vagyunk, mindenkinek van valami stikkje, tessék elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Bár, a "lebunkózlak-mert-ránéztél-a-nőmre" típusú ősember-ösztönnel a magam részéről nem tudok megbarátkozni.
Nos, ennyi lettem volna mára. Kérdést, észrevételt, témát szívesen fogadok bárkitől, amennyiben kulturáltan fogalmazzátok meg.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Sziasztok! Itt egy kis részlet belőlem. Nem ítélet, nézet.
Ostika

"Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem
Itt boruljon rám a szemfödél
Itt domborodjék a sír is fölöttem"

A legtöbb, általam ismert fiatal nem ÉRZI ennek az idézetnek a lényegét. S nem csak a fiatalok, az idősebb korosztály sem.
Békéscsabán születtem, nem ma. Békés megyében élek, az ország egyik olyan részén, ahol a legnehezebb a boldogulás. Mindig is itt éltem, itt jártam iskolába. Itt végeztem az egyetemet. Itt voltam először szerelmes.
Nem születtem gazdag családba, sőt, egy ideje a mindennapos kiadásokkal is gondjaink vannak. Tudom, milyen itt az élet, mégsem keresem máshol a boldogulást. Friss diplomás pályakezdő vagyok. Munkalehetőség feleannyi sincs, mint ahányan a megüresedett helyekre várunk. Ezek a tények.

Az élmény

A minap egy olyan dolog történt, amin nagyon felháborodtam. Nem ez volt az első eset, ezért írom most le.
Egy másik településről érkezett hozzánk a villanyóra-leolvasó. 50 év körüli pocakos férfiú, sose láttam azelőtt. Semmitmondó párbeszéd során kilyukadtunk a mostani helyzetemnél. Alighogy kiejtettem a számon, hogy nemhogy az országból, de a környékről sem szeretnék elmenni dolgozni, csak ha minden kötél szakad, olyan dolgokat olvasott a fejemre, hogy legszívesebben kirugdostam volna az ajtón az úriembert. Mert nem ám anyuci-féle 'gondold-át-azért'-ot kaptam, hanem olyan OLTÁST, amit a legközelebbi barátaitól esetleg eltűr az ember, de vadidegentől semmiképpen. Konkrétan elmeroggyant idiótának állított be, amiért nem rohanok fejvesztve Londonba.


Na kérem! Szerény véleményem az, hogy attól, hogy a többi több száz ember elhúzza innen a csíkot, nekem még nem kötelező. Ha itthon akarok maradni, minden jogom megvan hozzá. Abszolút tisztában vagyok a nehézségekkel, amik várnak rám, és vállalom őket, ameddig bírom. Ettől nem kell az embert lehülyézni, gyengeelméjűnek tartani.
Nem itélem el azokat, akik máshol keresik a boldogulásukat, szó sincs erről. Cserébe annyit kérek, mások is tartsák tiszteletben, hogy ide kötődöm, és itt akarok maradni ebben a sárfészekben, ahol mindenki ismer mindenkit és a környezetét. Ahol bár egyre kevesebb a munkalehetőség, a kert és a természet szavak nem egy zsebkendőnyi területet jelentenek. Meglehet, gyávaság, hogy túlságosan ragaszkodom a megszokotthoz, az ismerthez.
De én így érzem, ez az otthonom, és nem hiszem, hogy bárhol máshol azt érezném, amit itt. Nem kell egyetértenie velem senkinek. Egyszerűen csak... fogadják el.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Az ellentétek vonzzák egymást?

A minap a bolt felé menet a barátnőmmel egy közös férfi ismerősünk került szóba.
Barátnőm elmesélte, hogy a bátyja erről az ismerősünkről azt mondta "Az egy jó gyerek". Az én öcsém - akiről fontos tudni, hogy a legtöbb hímnemű egyénre ellenségként tekint - ugyanerről az ismerősről így nyilatkozott: "Ilyenekkel miért nem tudsz összejönni?"
Való igaz, hogy 'értelmes' kategóriába sorolható párom eddig nemigen volt, és a hozzám hasonló nőismerőseimnek sem. És megfigyeltem, hogy az olyan férfiak párjai, mint ez a közös ismerősünk is, általában nagyképű, nagyhangú, feltűnő, ki-ha-én-nem lányok.
Miközben a vihar maradványait néztük, arról beszéltünk barátnőmmel, hogy ez miért lehet így. Mármint az, hogy a 'jókislányok' a rosszfiúkra buknak, a 'rosszkislányok' pedig általában "elviszik a jófiút". Ebből a szemszögből nézve nagyon érdekesek az emberi párkapcsolatok.
Talán azért jutnak a jófiúk a 'rosszkislányok' kezére, mert látják, ami a felszín alatt van? Nem hiszem. Volt erre egy példám a természetből, bár kissé sántít. Vicces módon a hasonlat főszereplője a méhecske, mint jófiú. A 'rosszkislányok' a rózsák, a 'jókislányok' a fűzfavirágok. Kérdés: melyikre száll a méhecske? Van benne valami, de akkor is sántít, úgyhogy bukta.
Szerintem egyszerűen a jófiúk az izgalmasat, a mást keresik, ahogy a jókislányok is. A 'rosszkislányok' pedig? Nem arról lehet szó, hogy a megbízhatóságot keresik, hanem a befolyásolhatóságot, a pénzt, és baromira nem kíváncsiak a jófiú értékes gondolataira, teszem azt a baráti társaságok felépítéséről, vagy a globális felmelegedésről, mert az u-nal-mas. Francokat, nekem például kifejezetten jól esik ilyesmiről beszélgetni egy-egy értelmesebb egyénnel, akár egy átbulizott éjszaka után is. Sajnos ilyen pillanatokban ritkán van részem, a jófiúk ugyanis kivel mennek haza (ha egyáltalán megjelennek a közösségi eseményen)? A rózsákkal, khm...
Egy másik élmény: baráti társasággal (öten-hatan) sörözünk, közben 'agymenés', azaz apróságokat tárgyalunk ki atomi szintig, értsd: ha lemaradsz a nyitó mondatról, csekély esélyed van rá, hogy vissza tudod vezetni az apróságokból a vita címét. Na szóval ott ülünk, szinte tudományos vitába bonyolódva, amikor elkezdenek áramlani a 'holvagy-kivel-mitcsinálsz' stílusú sms-ek az otthon felejtett pároktól. Hoppá, hát ők meg miért nincsenek itt?-jön a gondolat. Egyszerűen azért, mert nem éreznék jól magukat velünk, nem tudnának (akarnának) hozzászólni a témákhoz, mert olyan fontos dolgok kötik le őket, mint a Prada, az Esmeralda (vagy másik hasonló kaliberű kultúrműsor), vagy a kalóriák számlálása.
A szituáció konkrét: jól érezzük magunkat együtt, bármeddig bármiről tudnánk beszélgetni, együtt nevetni, kirándulni, bulizni. Egy alapkategóriába tartozunk, mégis 10-es skálán maximum 1 az esély arra, hogy valaha is egy párkapcsolatba bonyolódunk, akkor is, ha igényünk lenne rá. Hazamegyünk a más alcsoportba tartozó párunkhoz, és csak kevesen jövünk rá, hogy ez így nem jó.
Szóval szerintem nem csak a különbségek vonzzák egymást, hanem a hasonlók is. Csak a hasonlókkal biztonságosabb (?!) baráti kapcsolatot kialakítani, merthogy az tartósabb lehet, mint egy párkapcsolat.
Zárásként egy kérdés: miért nem jövünk rá, hogy valaki egyszerre lehet a barátunk és a társunk is?

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika