Fekszem az ágyon, nézegetem a kiírásokat a közösségi oldalon: semmi érdemleges, egy olyan ismerős sincs fent, akivel tárgyalnivalóm lenne. A TV-ben szombat délután egyetlen csatornán sem találok olyan műsort, ami érdekelne - régi akcrófilm, reklám, reklám, ismétlés, reklám, sorozatok ismétlései, stb. A délutáni barátnőzést lekéstem, este meg vagy megyünk valahová, vagy nem. Akkor mit csináljak? Hát persze, írok. Elég a karomat kinyújtani, itt a füzet, ceruza. Felveszem a stabil oldalfekvést, aztán csak lebeg a grafit a spirálfüzet fölött: Na jó, de mit?
A fantáziám nyaralni ment, tehát mese és novella kilőve. Nem bánt lelki nyavaja, ergo verset sem fogok írni. Talán elő kéne kapni egyet az élet nagy kérdései közül? Passzolom. Olyan vagyok most, mint a világ legtanácstalanabb állatai: a "mitévő legyek".
Körbepillantok a szobában, hátha eszembe jut valami téma. Plüssállatok, telefon, a Mondák könyve, milliónyi körömlakk, fülbevaló, karkötő, felespohár-gyűjtemény, mindenféle csingilingi, nippek... Hoppá!
GYŰJ-TÖ-GE-TÉS. Ez az.
Induljunk az ősembertől. Mit csinált? Halászott, vadászott, gyűjtögetett. Oka: a túlélés. A mindennapokban az első kettőt a férfiak végezték, a nők és a gyengék pedig gyűjtögettek: bogyókat, kavicsokat, satöbbit, mert mind "jó volt valamire". Több ezer év alatt továbbfejlődtünk, ám ha végiggondolok az ismerőseimen és különböző mániáikon, megfordul a fejemben, hogy ezek az ősi ösztönök bizony megmaradtak az emberiségben.
Gyerekkorotokban, amikor még apró ösztönlények voltatok (ami tudományosan bizonyított), biztosan ti is gyűjtöttetek valamit: kavicsot, szalvétát, szentjánosbogarat, játékautót, kígyót-békát-bogarat. Jó néhányunknál ez a gyűjtögetési láz nem múlik el, amikor felnövünk.
Van egy ismerősöm, aki dobozokat gyűjt; tele van velük a szobája. Látható ott mindenféle, a különlegesen faragott aprócska fadoboztól kezdve az óriási karton cipősdobozig. Anyukám tollakat gyűjt: töltőtollat, golyóstollat. Amikor utoljára számoltuk, 500 db körüli szám jött ki, és nincs köztük két egyforma. Jómagam a fülbevalókra vagyok rákattanva (63 pár van, ebből hármat használok rendszeresen), a karkötőkre és a körömlakkokra (ezeket használom is). A kis poharakat már nem gyűjtöm, de ki sem dobtam a készletet, be van súvasztva egy polcra, mert "majd jó lesz egyszer".Szóval mind gyűjtünk hasznos vagy haszontalan dolgokat, és szerintem ennek a magyarázata a génjeinkben lehet.
A férfi ismerősök persze ettől ki vannak akadva, pedig tulajdonképpen bennük ott az ősi vadászösztön. Náluk ez a 'láz' úgy nyilvánul meg, hogy ha az újat megszerezték, a régitől megválnak, legyen szó autóról, telefonról, vagy (és előre bocsánatot kérek a számos kivételtől) nőkről, másegyébről.
Úgyhogy fiúk, ti sem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, ne haragudjatok! A kollektív tudatalatti ellen nemigen lehet tenni, ez van. Ilyenek vagyunk, mindenkinek van valami stikkje, tessék elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Bár, a "lebunkózlak-mert-ránéztél-a-nőmre" típusú ősember-ösztönnel a magam részéről nem tudok megbarátkozni.
Nos, ennyi lettem volna mára. Kérdést, észrevételt, témát szívesen fogadok bárkitől, amennyiben kulturáltan fogalmazzátok meg.
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika
Mikre nem képes az unalom! Nagyon jó - ez is :D :P
VálaszTörlésÉs mennyire igaz! Annyi kacatom van, aminek a nagy részét csak porfogónak, helyfoglalónak tartok, hogy az nem igaz. A legnagyobb mániám, az újságcikkek, több mappám van amibe kivagdosott cikkek vannak lapra ragasztgatva filmekről, színészekről stb. Másra sem jók, csak arra, hogy legyenek, mégsincs szívem kidobni őket. Egyrészt drága a papír, az újság meg a ragasztó, másrészt meg sorifüggő vagyok, és muszáj megörökíteni valahogy azt amit láttam már és tetszett. A másik nagy mániám a ruhák, tök szarok már, nem hordom őket, kicsik meg ilyesmi, mégis ott foglalják a helyet. Szörnyű, de nem vagyok képes kidobni, mert valamilyen emlékek fűződnek hozzá. Szörnyű! Na, mostmár megyek enni :D Köszi, nagyon jó volt!