impresszió/töredék

Bársonyos, csendes, sötét. Sem hideg, sem meleg. Ilyen az égbolt ma éjjel. Vihar előtti csend. Nem fekete, kék. Sem hold, sem csillagok. A házak fölött távoli villámok fénye villódzik, néhány utcai lámpa, melyek fénykörén kívül ülök. Elsuhanó biciklik, néhány autó fényszórója. És persze a telefon világít az arcomba.
Egyik sem zavar, kizártam őket: a saját békés, csendes éj-buborékomban ülök a padon.
Megnyugtató zaj: az élénkülő szél rezgeti, simogatja a fölöttem lévő faleveleket, egyszersmind engem is. Minden fuvallat megölel, átfúj rajtam, kitisztít. Most megnyugtat a magány: mintha védetten ülnék a tomboló vihar szívében, ahol nincs érzés, nincsenek zavaró gondolatok, csak a csend és a béke.
Mindig féltem a vihartól, a sötétségtől. Most rájöttem: ez csak az ismeretlen. Ebben is ott a szépség, mint mindenben, ahol nem akarjuk észrevenni. Ez maga a harmónia a diszharmóniában, az origó az ellentétek között.
Az otthoni viharból menekültem a természet tombolásába; a keletkezettben az ember-alkotta középpontjába. Mi végre teremtődtünk? Teljesen mindegy, ha nem csak nézzük, hanem látjuk is a dolgokat.
Az emberi tombolásból az elemek tombolásába menekültem, megtisztulást remélve. Mindkettőnek csak a szele érintett meg, mégis érzem a különbséget. Megfogalmazni nem tudom, nem akarom. Már itt van bennem, ez a fontos.
Nyugalom, ez van idebent. Kint: vihar előtti csend. Mintha a belső feszültséget kifújta s elragadta, magába fogadta volna a szél. Egyre erősebb, de már nem maradt semmi, amit el kell vennie. Mintha tudná - elfúj mellettem.
Magára hagyom, hadd játszadozzon szellő testvéreivel, hadd dobálják feszültség-labdáim. Lábaim lassan "hazafelé" visznek.




Ostika