Mindennapi mellékesek 1.

Szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Ez így van.
Zárkózott személyiségként ezért nem szokásom a beszélgetőpartnereim
szemébe nézni, ez alól csupán két csoport képez kivételt: a gyerekek,
és a VIP-k.

A gyerekek még tiszták. Velük beszélgetve / játszva még én sem sütöm
le a szemem. Persze minden apróságot észrevesznek, de nem adják
tovább, nem használják ki, amit ott találnak.
Egyszer volt ezzel egy megrendítő tapasztalatom. Egy 4 év körüli
kisgyerek és az anyukája mellett ültem a buszon, valami könyvet
olvastam éppen. A kisfiú kuncogására felpillantottam, rámosolyogtam,
majd visszatértem a könyvemhez. Pár másodperc múlva ezt hallottam:
"Anyu, a néni miért szomorú?" az anya válasza: "Nem szomorú, hisz rád
mosolygott. Egyél kekszet." Ami azt illeti, a 'néni' éppen gyászolt,
mert előző héten halt meg a nagymamája, és a pokolba kívánta a
karácsonyi vacsorát, ahova éppen tartott.
Az eset 7 éve történt, de sose felejtem el, mert vannak olyan
pillanatok, amik örökre beleégnek az emberbe.

A másik csoportként a VIP-eket neveztem meg. Ők a számomra különösen
fontos személyiségek. Ha tudod, hogy az aktuális szemszínem (mondjuk
az esőfelhő-szürke, vagy a smaragdzöld) milyen testi-lelki állapotot
tükröz, ebbe a csoportba tartozol, tehát feltétel nélkül megbízom
benned. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen személy volt / van
az életemben.
Szóval, ha tényleg a szemébe nézek valakinek, miközben beszélek hozzá,
az vagy nagyon fontos nekem, vagy többet ittam a kelleténél.

Irigylem azokat az embereket, akik bármikor bárkinek a szemébe tudnak
nézni. Hiszen a legfontosabb dolgot, a belsőt, önmagukat képesek
félelem nélkül megmutatni másoknak. Irigylem őket, mégsem akarok olyan
lenni. Elérhetetlen cél lenne számomra, mint a 60 kg-s testtömeg
elérése. Introvertált vagyok, és az is maradok. Az igazi ÉN-t csak
maroknyi személy ismeri, ők pedig kiérdemelték ezt azzal, hogy
elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. És ezek az értékes emberek
megérdemlik, hogy megtiszteljem őket azzal, hogy a szemükbe nézek,
bármilyen nehéz is néha ez az egyszerű, hétköznapi apróság.

Nos, ez volt az első vergődésem. Vagy tetszett neked, kedves olvasó,
vagy nem. Szíved joga, hogy véleményed legyen. Blogom célja, hogy a
'túlcsordulásaimat' kitöltsem itt, mert személytelenül, írásban sokkal
könnyebb. Ha tetszett, látogass meg újra, szívesen várlak legközelebb
is.
Addig is: légy jó és szobatiszta!

Ostika