Kis álmos

Sziasztok!

Itt újra én. Arra gondoltam, ma az álmokról nyomok le nektek egy monológot. Végül is hiszek a csodákban, jelekben, szellemekben, varázslatban, átokban, reinkarnációban... Egy állítólagos boszi unokájaként éppen az álmokban ne hinnék?

Ostika



"Mindenképpen igen hasznos és fontos dolog figyelni álmaink üzenetére, mert általuk belső bölcsességünkkel, végső soron önmagunkkal tartjuk a kapcsolatot."

Sokféle tudomány híres képviselői sokmindent állítanak róluk, a pszichológia kismillió ágának és irányzatának kutatói vizsgálták az álmodás folyamatát és mondtak róla csupa okos dolgot. Például, megállapították, hogy az álmodás az alvás REM fázisaiban következik be, hogy kapcsolódik a tudattalanhoz, hogy megjelenhetnek benne az előző három nap élményei, kósza érzelmei, gondolatai. Olyat is mondanak, hogy álmunkban dolgozzuk fel a nap történéseit és raktározzuk el a hosszú távú memóriába (Kósza gondolat: akkor a csaj az 50 első randiban nem is álmodik?) A jó öreg Freud papa ebbe a témakörbe is belerakta szexuális hajlamainkat, ferdeségeinket, komplexusainkat, elfojtott vágyainkat. Jung a kollektív tudatalattit adta a témához (az emberiség létrejötte óta felhalmozódott tudást). A legtöbb ősi kultúra isteni üzenetekként tekintett az álmokra, lásd Biblia, Álmos vezér, stb. Na és persze ott vannak az álmoskönyvek, amikből szinte mindannyian rendelkezünk egy példánnyal (nekem Krúdy Gyula-féle van). Hiába mondod, hogy hülyeség, úgyis előkapod néha, hogy kikeress egy szimbólumot, ami foglalkoztat. ;-)

Hogy is jutott ez eszembe? Természetesen egy furcsa, értelmetlen és érthetetlen álom kapcsán. Reggel nem is emlékeztem rá, délután ugrott be, és onnantól nem hagyott nyugodni. Általában ismerősökről, vágyott vagy kevésbé várt eseményekről álmodom, például, hogy végre nagynéni leszek, elkések egy vizsgáról és megbukok, valaki meghal, aki közel áll hozzám, meg ilyesmiket. De ez teljesen más volt, valószínűleg ezért is rágódtam rajta annyit. Csak egy kis részére emlékszem: egy hajó, ahol nem látok,hallok senkit és darazsak csipkednek, majd hirtelen egy árnyékos pázsit, ahol elmosódott alakok élik mindennapi életüket, nincsenek darazsak és jó érzés ott lenni. Persze ennél több összetevője volt, de ezek a fontosabbak.

Mivel egy nap után se hagyott nyugodni, fogtam a kis SE-mat és rágugliztam az egyes szimbólumokra (nem találtam Gyula bá' irományát), úgy mint erős fény, árnyék, darázscsípés, hajó. Láss csodát: még nagyobb káoszt kaptam, mint előtte. Vagyis HÉ! Nem vagyok dühös senkire, miféle akadály-legyőzés meg rossz indulatú pletyka?? Mit kellett volna már rég észrevenni? Teljesen érthetetlen volt az egész, ettől persze nyűgös lettem, mert utálom, ha valamit nem értek. Századjára is úgy határoztam, az álomfejtés egy nagy hülyeség. Félredobtam az egészet. Úgy egy órával később elkezdtek csikorogni a fogaskerekek az agyamban, csak úgy mellékcselekvésként, mert közben angoloztam, és (persze) fb-n chateltem Cofotkával.

Lényeg a lényeg, végül a helyükre kerültek a darabkák, ha nem szó szerint veszünk minden szimbólumot. És... hát, a tudatalattim üzent egy kedveset, amiből rájöttem, hogy jó nagy szarban vagyok. Ugyanis az, amire már rég rá kellett volna jönnöm, hogy hiába próbálom elszántan bemagyarázni magamnak, hogy szabadulni akarok egy bizonyos helyzetből, ha valójában jól, biztonságban és a világra nyitottnak érzem magam benne. Magyarul vesztes próbálkozás az egész, mint mondjuk a gyantázás: az is csak ideig-óráig használ, aztán megint olyan vagy, mint Chewbacca. Hát, köszi, tudatalatti, jó tudni, de azért [sok csúnya szó]. Már csak el kell valahogy fogadni a tényeket, amit mellesleg nehezebb megtenni, mint mondani. Állat kilátások! XD

Legyetek jók és szobatiszták, figyeljetek az álmokra, és olvassatok a sorok közt az álmoskönyvben IS!

Apróság az égből

Csoda, jel, egyszerű természeti jelenség. Nevezzük, ahogy akarjuk. Középsuliban megtanultuk fizikából: a napfény megtörik a levegőben lévő vízpárában, és egyszerű fénytani folyamatként, hullámhossz alapján színekre bomlik (mert a fény ugyebár hullámtermészetű, a fehér szín az összes többi színből áll össze, estébé). Így jön létre a szivárványkör, melyből mi csak egy körívet látunk.

Egy - azt hiszem, Ír - hiedelem szerint, ha eljutunk oda, ahol a szivárvány leér a földre, megtaláljuk egy kobold elrejtett aranyát, és jogot formálhatunk rá. Az ügyefogyott rajzfilmekben szárnyas pónik nyargalnak az égi hídon. Ha átmegyünk alatta, egy más, csoda-világba juthatunk. Rengeteg ehhez hasonló történetet hallhattunk már, de maximum kisgyerekként hittünk benne, amikor még nem zártuk el magunkat a varázslat és a csoda elől.

De mondok én nektek valamit. Ha az ember úgy érzi, hogy a feje felett összecsaptak a hullámok, ha sem testben, sem lélekben nincs jól, ha túl sokat gondol arra, hogy feladja és valahogy elmenekül a trágyagörgeteg elől, ami felé tart, ahelyett, hogy átugraná és menne tovább, akkor igenis rengeteget számíthat egy ilyen egyszerű természeti jelenség is, felfogás kérdése.

A következő történt: édesapám, aki már réges-rég leszokott az ilyesmiről, tegnap este szürkületkor (6 előtt nem sokkal) berontott a szobába, ahol napok óta az ágyat nyomtam és az antibiotikum mellékhatásától nyögtem, és kihívott az udvarra. Egyenesen a hátsó, keletre néző kertkapuhoz vezetett, ahol megláttam a színoszlopot. Évek óta nem láttam igazi szivárványt, ilyet pedig talán sosem, megbabonázva meredtem rá. Október közepe van, a Nap éppen lement. Az ólomszínű égbolton, a látóterem kellős közepén varázslatos, élénk színekben szinte világított a széles szivárvány, mintha égette volna a szememet. Egyenesen felfelé mutatott, és nem is tudom miért, de könny szökött a szemembe, és a köszönöm szó harsogott a fejemben, hogy kinek és miért, fogalmam sincs. Egy pillanatra felragyogtak a szürke felhők, aztán, bár még komorabb lett a háttér, a szivárvány ugyanúgy ragyogott tovább.Lefényképeztem a telefonommal, de a kép nem sikerült túl jól: sötét lett és egyáltalán nem adja vissza a jelenség tündöklését, sem azt, amit éreztem a hatására. Mintha átmelegítette volna a szívem, és abban a néhány percben, míg bámultam, elöntött a hit, hogy igenis képes leszek ebből a gödörből is kimászni, és az ezután következőkből is.

Igen, szentimentális vagyok. Igen, néha elszalad velem a ló. Teszek és gondolok hülyeségeket, olyan dolgokat képzelek bele szituációkba, amik nincsenek ott, és hajlamos vagyok túlbonyolítani a saját életemet. Néha, ahogy az utóbbi időben is, elfelejtkezem erről, de tudok és merek hinni a csodákban, és ez önmagában elég ahhoz, hogy létre is hozzam azokat, saját magamnak. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy most írok, holott hetek óta egy épkézláb mondatot is nehezemre esett kimondani, nemhogy a gondolataimat megfogalmazni.

Tegnap este egy aprócska csodát, egy üzenetet láttam a legjobb pillanatban, amit valaki olyan küldött, aki lát és vigyáz rám. Így van, mert így hiszem, és ez megerősít. Ilyen egyszerű az egész.

Mese az igaz barátságról

Sziasztok!

Jó ideje már, hogy nem jelentkeztem, kaptam is néhány korholó vagy érdeklődő megjegyzést emiatt szóban és írásban is. Úgyhogy magzatpózba kuporodva [ by Toji ;-) ] töredelmesen bocsánatot kérek azoktól, akik hiányoltak.
Mostanában terméketlen vagyok, ami az írást és egyéb kreatív tevékenységeket illeti. Néha felködlik valami, de nem jön át a függönyön, hogy meg tudjam fogalmazni. Ma egyik legkedvesebb barátnőm, testvérkém hajfestéktől csatakos hajjal egy mesét kért tőlem ide a blogba, amit még régebben írtam, s úgy gondoltam, miért ne.
Szabadjon megjegyeznem, hogy amikor ez megírta magát, éppen hadilábon állt nálam néhány dolog, és egy olyan emberre emlékeztet, akivel azóta meg kellett szakítanom a kapcsolatot. Egyszer megpróbáltam átírni, hogy ne így végződjön, kerestem hozzá a happy endet, de nem hagyta magát. Szóval úgy maradt, ahogy először kijött. A végét írjátok meg magatoknak. Jó olvasást kívánok!

Ostika





Hol volt, hol nem volt, Meseország közepén élt egy fiatal lány. A nagymamájával élt egy kis kunyhóban egy tündérek lakta erdő szélén.
A nagymamáját messze földön ismerték. Varázshatalommal bírt, amellyel minden jó emberen segített, aki odament hozzá, de a rossz, sötét lelkű embereket és szellemeket elkergette. Csodálatos hatalom volt ez, s Meseország minden lakója tisztelte őt azért, hogy jóra fordítja azt.
Egy borongós, hideg téli reggelen a nagymama magához hívta a lányt, s azt mondta neki:

- Az én időm ezen a világon lejárt, s most meghalok. Neked adom a gyűrűmet, s vele minden varázshatalmamat rád hagyom. Használd jól!
A lány nem búslakodott utána, mert Meseország minden lakója tudta, hogy a halál csak egy új, boldog élet kezdete az emberek lelkének, bármilyen életet éltek is a földön.

A nagymama szerepét tehát a lány vette át, de fiatal volt még, s nem tudta megkülönböztetni a jó embereket a rossz lényektől, ezért mindenkin segített. Dolga csak annyi volt, hogy meghallgassa őket, s kiszívja belőlük a rossz érzéseket. Nem tudta, hogy ezek aztán belé kerültek át.

Volt a lánynak egy tündér barátnője, születésüktől fogva igaz barátok voltak: együtt játszottak, s mindent elmondtak a másiknak. Ez a tündér észrevette a lassú változást a lányban, amit ő maga még nem. Szóvá is tette neki, de a lány csak nevetett rajta és az aggodalmán.

Telt-múlt az idő, a hetekből hónapok, majd évek lettek, s a lány sokat segített Meseország lényeinek, meghallgatta őket, s magába fogadta bánatukat. A tündér aggodalmasan figyelte a lányt, akin egyre jobban látszott a változás: egyre kevesebbet mosolygott, már nem tudott gondtalanul játszani és sok mindent elhallgatott a tündér elől. A lány is észrevette már, hogy rossz úton jár, de annyira hozzászokott ahhoz, hogy ő segít másokon, hogy szégyellt segítséget kérni - nem tudta, hogy ezzel pedig megmenekülhetne. S hogy nem talált egyedül megoldást, szörnyen bántotta őt, és saját bánata miatt a mások gondjai lassan eluralkodtak rajta, eltemették, s megfeketítették a szívét.

A tündér, ezt látva, próbált a lelkére beszélni, hogy hagyja ezt abba, s keressenek együtt megoldást. De a lány - már nem tudva, mit tesz - durván visszautasította.

- Törődj a magad dolgával! Nincs szükségem rád!
A tündér belátta, hogy már semmit sem tehet, nem segíthet a barátján, ha az nem akarja. Így senki sincs Meseországban, aki meggyógyíthatná. Elbújt a lány szeme elől, de nem hagyta el őt, és sírt, zokogott a lelke, mikor látta, hogy mi történik vele.

A lány egyre kevesebbet tudott segíteni az embereknek, varázsereje elhagyta és egyre betegebb lett. A sötétség végül teljesen ellepte, csak egyetlen, varázserőtől szikrázó apró pont maradt a szívében. Tudta, ha varázsereje teljesen elhagyja, s ő maga úgy hal meg, a sötétség, ami benne gyűlt össze kiszabadul, s elárasztja Meseországot. Épp ezért utolsó ereje birtokában lement a folyóhoz, és gondolkodás nélkül belevetette magát.

Meseországban egyetlen szabály létezik: ne árts a csodának! A csoda maga az élet, s mivel a lány vétett a saját élete ellen, s ezzel megszegte az egyetlen törvényt, lelke nem kerülhetett az új világba, a második életbe. Egész Meseország meggyászolta őt, de lassanként mindenki elfelejtette, kivéve egyetlen igaz barátját. A tündér szíve abban a pillanatban, hogy a lány a folyóba vetette magát, kettészakadt, s egyik fele a lánnyal halt. Csak abban reménykedett, hogy a lány tettének oka felmenti őt a törvény alól.
S bár a tündérek nem halhatatlanok, nagyon sokáig élnek. A tündér magába zárkózva, fél szívvel élte le többszáz évig tartó életét, s végül, háromszáz évvel a lány halála után azzal a reménnyel fogadta új életét, hogy ott talán mégis újra megtalálhatja a barátját s a szívét.