Sziasztok!
Itt vagyok ismét, viszonylag hamar. Az előző néhány bejegyzéstől eltérően ma egy Ostika-féle mesét hoztam nektek. De elöljáróban szólnék néhány szót, aki erre nem kíváncsi, görgessen kicsit lejjebb az egérrel. ;)
Tegnap a kreatívabbik drágaságom, Cofotka hosszú hallgatás után egy szerintem fenomenális írással kitört a válságából az írás terén. Bétájaként elsőként kaptam kézhez, hogy kijavítsam a - visszagondolva nem is olyan rémes - helyesírási hibáit Többször is végig kellett olvasnom, mert a tartalom úgy megfogott, hogy javítás közben is megfeledkeztem magukról a formai hibákról (esetemben ez már jelent valamit). Leírt egy olyan apróságot, ami a hitemet tükrözi, és TELJESEN BIZTOS VAGYOK ABBAN, hogy jó néhányszor említettem már neki a siránkozásaim alkalmával, még ha ő állítja is, hogy a Tankcsapdától vette. :D Ebből a lényeg az, hogy belőlem is kitört emiatt az áradat a papírra. Kicsit nyűgös is voltam miatta, mert angolozni akartam, de ha kényszert érzek az írásra, semmi mást nem tudok megtenni, míg papírra nem kerülnek a gondolataim.
Így született ez a mese, október 31-én, Hallooooweeeenkor. Egyrészt benne van az a - jobb szó híján - vallási meggyőződés, ami lassanként kialakult bennem. Hajazhat kicsit Stephenie Meyer A burok című könyvére, ami az egyik kedvenc könyvem, illetve tartalmazhat egy csipetnyit Ákos Hello című számából, amit akárhányszor hallok, libabőrös leszek. Kérlek titeket, hogy elolvasás után itt vagy akárhol máshol (pl akik személyesen ismernek) mondjatok róla őszinte véleményt, mert ez most valamiért különösen fontos nekem.
Ostika
"Hello, hello, én a régi vagyok,
Tévedésből jöttem a földre és félek, hogy itt ragadok!
Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok,
Nem látsz majd többé, hiányozni fogok."
Lélek-mese
Összevont szemöldökkel néztem az asztal túloldalán ülő Küldöncre, aki összetöpörödni látszott tekintetem súlya alatt. Természetesen tudta, ki vagyok, még ha nem is találkoztunk eddig személyesen. Idefent mindenki hallott már rólam, akadtak csodálóim, és olyanok is, akik bolondnak, egyenesen őrültnek tekintettek. Én voltam a Lélek, aki szereti a kockázatot és a kihívást.
Ősöregnek számítottam, még a mi szemszögünkből nézve is. Én voltam az elsőként létrejött Lelkek utolsó megmaradt képviselője, akiben nem tört még meg a vágy a tökéletességre.Több, mint száz évig vártam rá, hogy újra egy Küldönc elé kerülhessek, mert a várólistát nem lehetett kikerülni, mi pedig több tízmilliárdnyian voltunk, akik újabb földi életet akartunk leélni. Most pedig ez a hatalmas erejű Lélek sajnálkozva azt mondta, nem tudja teljesíteni a kérésemet.
- Értse meg, a következő huszonhárom évben nem keletkezik olyan élet a Földön, ami megfelelne a kérésének - szabadkozott ismét. - A Párkákat nem tudom befolyásolni...
Bőven volt már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, az agresszív véleménynyilvánítással semmire sem megyek egy Küldönc esetében. Azonfelül igaza is volt: a Párkák saját kényükre-kedvükre írták meg az emberi sorsokat, melyek végkimeneteléről még mi, Lelkek sem tudtunk, akik bekerültünk ezekbe a testekbe, hogy teljessé tegyük a test-szellem-lélek hármast.
Mindazonáltal nem voltam hajlandó feladni, ha már ennyit vártam. Behízelgően mosolyogtam a Küldöncre.- Egész biztosan talál valami megoldást - mondtam neki.
- Nos - hebegett zavartan a nagyhatalmú - rengeteg más lehetősége van, aminek nincs köze a Párkákhoz. Lehetne például mamutfenyő.
Megvetően felhorkantam. Na persze. Én, mint röghöz kötött növény? Tudtam, a Lelkek örülnének, ha száz évre egy fában lapulnék, hisz abban a tévhitben éltek, hogy az állandó emberléttel a megsemmisülést próbálom elérni. A Küldönc láthatta rajtam, hogy finoman szólva nem vagyok elájulva az ötlettől, mert szinte azonnal új lehetőséget ajánlott.
- Vagy esetleg kutya. De madarunk és rágcsálónk is van szép számmal - pislogott bizonytalanul.
Ez már egy fokkal jobban hangzott, már csak néhány évnyi unalmat jelentett a több száz évvel szemben, és helyváltoztatást. De természetesen ez sem volt jó. Ha azt hitte, hogy belemegyek, mégsem hallott rólam elég mendemondát.
- Nézze Küldönc - dőltem előre. - Mindketten tudjuk, mit akarok, és hogy nem megyek el, míg meg nem kapom. Nem adom alább az emberi létnél azon a bolygón. Ha nem születik a feltételeimnek megfelelő élet a következő egy hétben, akkor mutassa a katalógusát és keresek egy másikat.Olyan határozott voltam, amennyire csak tudtam, és ez hatott. Bár ez tilos volt, a kezembe kaptam a több száz oldalas listát a következő egy hónapban esedékes születésekről, és az életüket leíró címszavas besorolásról. Felpillantottam a Lélekre, aki egyre jobban feszengett.
- Egy hetes intervallumot kértem, és csak a nőneműek érdekelnek.
A Küldönc megadóan intett a kezével, mire a lista azonnal jelentősen megrövidült. Felkeltette a figyelmem, hogy bizonyos életek mögött nem áll leírás, csupán egy furcsa fekete jelzés. És harcos Lélekként természetesen ezeket vettem szemügyre. Az első húsz felsorolt élet között is szerepelt egy ilyen, ami azt jelentette, hogy a következő egy-két órán belül fog kikerülni az anyaméhből.
Határozottan rámutattam, mire a Küldönc elsápadt.
- Ezt nem gondolhatja komolyan - suttogta. - Nem adhatja fel a létét.
Nem értettem ezeket a szavakat, de kérdés nélkül is dőlt belőle a szó, ahogy próbált lebeszélni.
- Az emberi lét egyébként is kockázatos, hiszen ilyenkor a Lelkek két külön testbe kerülnek elfeleződve, és nem tudva egymásról, ezt ön is tudja. De azok élete, ahová ezt a jelet helyezzük, olyannyira viszontagságos, hogy valószínűtlen, hogy a két fél a földi élet során megtalálja egymást. Akkor pedig az élet végén a Lélek nem tud ide egyesülve visszatérni, és egyszerűen megsemmisül. Ilyen életet egyetlen Léleknek sem vagyok hajlandó adni.Elgondolkodva bámultam a listára. Minden másodperccel erősödött bennem az elhatározás. Igen, ez a megoldás. Fellángolt bennem a harci szellem. Ha megcsinálom... Ha sikerrel járok, akkor elérem a tízezer éve kitűzött célomat. Ha ezt a várhatóan nehéz életet végigélem... Ha ki tudok odalent célokat, és meg is tudom valósítani őket... Ha megtalálom a másik felem... Túl sok volt a ha, és hatalmas a kockázat, de éppen ez döntötte el a dolgot. Sok életem felidézve sem jutott eszembe semmi, amivel ne tudnék megbírkózni, sem érzés, sem nehézség. Ez kicsit nehezebb lesz, mint a többi, de ez volt a "mindent vagy semmit" alkalom.
A Küldönc látta a tüzes elhatározást a szememben. Tudtam, hogy tudja, nem fogok letenni a célomról. A Lelkek idefent sosem sírtak, de most egy könnycsepp csordult végig a Küldönc arcán.
- Semmivel sem tántoríthatom el, igaz? - kérdezte elkeseredetten. Megráztam a fejem.
- Ha maga nem teszi meg, találok más megoldást - néztem keményen a szemébe. Vett egy mély levegőt, majd egy lépést tett előre, hogy közvetlenül előttem álljon.
- Akkor úgy kerülök be a Lelkek Történelmébe, mint aki elpusztította az utolsó Elsőt - mondta halkan. Kezét a vállaimra tette és határozottan megszorította. - A Mindenség áldása kísérjen - búcsúzott.
Mereven bámultam a szemébe, és láttam, ahogy a fenti világ elsötétül körülöttem. Éreztem, ahogy zuhanok a tökéletes sötétségben, lassan lefoszlik rólam évezredes Lélek-külsőm, aztán egy ideig nem érzékeltem semmit. Nem volt mivel.
Öntudatra ébredésem pillanatában elöntött a pánik. Óriási nyomás nehezedett rám, és tolt kifelé a biztonságos menedékből, ahol voltam. "Túl korán, még idő kell" sikoltotta az agyam, a szellem, mely egy kifejletlen, beteg testbe volt bezárva, velem együtt.
Megvilágosodott előttem, miért nem akarta ezt tenni velem a Küldönc, ahogy a szűk csatornán nyomultam előre apró, gyenge testemmel. Egy pillanatra láthattam a jövőt, ahogy eddig minden születésnél, és a mostani félelmem semmi sem volt ahhoz a lelki szenvedéshez képest, ami a jövőben erre a személyre - mostmár Énrám - vár, amennyiben a testem túléli a születésemet. A Párkák sötét humorának estem áldozatul.
Hirtelen megváltozott a környezetem. Hidegebb lett, lecsökkent a nyomás, én pedig reszkettem az adrenalintól, amit a születés váltott ki. Teli torokból üvöltöttem, miközben valakik, idegen hangú, idegen szagú emberek tapogattak és vizsgáltak. A Küldönc zokogása hangzott fel a fejemben. "A Mindenség áldása kísérjen. Ajándékod a kreativitás és a tisztán látás." Tudtam, csak egyet adhatott volna. Annyi szabályt megszegett egy halvány lehetőségért - hogy legyen egy kis esélyem visszatérni. Egyszerre öntött el az iránta érzett hála és a kétségbeesés, amikor éreztem, hogy én, a Lélek kétfelé szakadok, s a másik felem elszáll egy másik életet keresve, mely egyszer, remélhetőleg összekapcsolódik az enyémmel.
Erős kezek durván löktek anyám karjaiba, és hallottam, hogy valaki azt mondja, egy fillérben sem fogadna rá, hogy életben maradok reggelig. Elkeseredetten vettem egy mély levegőt, hogy hosszú másodpercekig üvöltsek, mialatt valahol egy óra komótosan négyet kakukkolt.
Mire az utolsó ütés hangja is elhalt, elfelejtettem mindent: hogy van odafent, hogyan kerültem ide, hogy ki vagyok én... hogy harcos Lélek vagyok.
