impresszió/töredék

Bársonyos, csendes, sötét. Sem hideg, sem meleg. Ilyen az égbolt ma éjjel. Vihar előtti csend. Nem fekete, kék. Sem hold, sem csillagok. A házak fölött távoli villámok fénye villódzik, néhány utcai lámpa, melyek fénykörén kívül ülök. Elsuhanó biciklik, néhány autó fényszórója. És persze a telefon világít az arcomba.
Egyik sem zavar, kizártam őket: a saját békés, csendes éj-buborékomban ülök a padon.
Megnyugtató zaj: az élénkülő szél rezgeti, simogatja a fölöttem lévő faleveleket, egyszersmind engem is. Minden fuvallat megölel, átfúj rajtam, kitisztít. Most megnyugtat a magány: mintha védetten ülnék a tomboló vihar szívében, ahol nincs érzés, nincsenek zavaró gondolatok, csak a csend és a béke.
Mindig féltem a vihartól, a sötétségtől. Most rájöttem: ez csak az ismeretlen. Ebben is ott a szépség, mint mindenben, ahol nem akarjuk észrevenni. Ez maga a harmónia a diszharmóniában, az origó az ellentétek között.
Az otthoni viharból menekültem a természet tombolásába; a keletkezettben az ember-alkotta középpontjába. Mi végre teremtődtünk? Teljesen mindegy, ha nem csak nézzük, hanem látjuk is a dolgokat.
Az emberi tombolásból az elemek tombolásába menekültem, megtisztulást remélve. Mindkettőnek csak a szele érintett meg, mégis érzem a különbséget. Megfogalmazni nem tudom, nem akarom. Már itt van bennem, ez a fontos.
Nyugalom, ez van idebent. Kint: vihar előtti csend. Mintha a belső feszültséget kifújta s elragadta, magába fogadta volna a szél. Egyre erősebb, de már nem maradt semmi, amit el kell vennie. Mintha tudná - elfúj mellettem.
Magára hagyom, hadd játszadozzon szellő testvéreivel, hadd dobálják feszültség-labdáim. Lábaim lassan "hazafelé" visznek.




Ostika

Slukk

Ismét sziasztok!
A következő kis írásom előtt tartanék egy kis beszámolót, bevezetőként.

Tegnap égre-földre kerestem egy régebbi versemet, hogy feltehessem ide. Persze nem lett meg, találtam helyette sok más irományt, felére nem is emlékeztem már. Elolvasva őket hol sírtam, hol nevettem, néhányon megrökönyödtem. Utóbbi csoportból választottam egyet mára, egypercesnek minősítem. Meghagytam eredeti, sokéves formájában. Jó olvasást!
Ostika

Slukk - Egy függő élete 

Kiveszek egy szálat a dobozból, ajkaim közé illesztem. Végighúzom a gyufát a skatulya oldalán: a láng sisteregve életre kel. Cigarettám végéhez illesztem az égő gyufaszálat; a végén életre kel a sok-sok apró, újszülött lángocska, csak hogy egy pillanat múlva kihunyjanak, helyükön csak a halkan sercegő parázs marad. Behunyom a szemem, a két ujjam közé szorított cigarettába szippantok. A füst enyhén karcolja a torkom, végigsimogatja a légcsövem, míg a tüdőmig ér. Ez az első korty mindig jól esik: mint hosszú éhezés után az első falat kenyér. Kiélvezem a pillanatot: néhány pillanatig lenn tartom a füstöt, majd élvezettel kifújom; visszafelé is ugyanúgy kapar, már-már érzékien. Ehhez képest az összes további szippantás elhanyagolható, nem jelentős. Ezért, a legelső slukkért gyújtok rá napjában többször is. Olyan, mint többórás szemezés után az első csók. Amíg tart, mintha az agyam leállna, megszűnne a külvilág, és mégis mindent élénkebben érzékelnék abban az egyetlen pillanatban. Aztán a varázs megszűnik, kinyitom a szemem, újra úgy működik minden, mintha a világ próbálná elhitetni velem, hogy nem is történt semmi az imént. Talán így is van. Immár érdektelenül pöfögök a cigarettával, teszem a dolgom. És már alig várom azt a bizonyos újabb elsőt.

VISSZA A MOSTBA!
Ti is megdöbbentetek? Vagy csak én lepődtem meg, hogy valaha is így írtam a cigiről? Ma már más a viszonyunk: a vége felé járunk, nem kell sok a szakításhoz. Néha undorodom az egésztől, de agyban még nem szilárdult meg a döntés, még ott van a 'de szükségem van rá' hangocska. Igazság szerint, ha ott van mellettem, rágyújtok, de örömet nem okoz. Viszont érzem, hogy minden nappal közelebb kerülök az áhított leszokáshoz, annak ellenére is, hogy körülöttem mindenki cigizik. Egy jó tanács egy dohányostól: ne szokj rá, nehéz tőle megszabadulni. A kortársak nyomásának ne dőlj be, nem ettől fogsz bekerülni a bandába.
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Képtelen természetrajz *Nagy Lajos után szabadon*

Újra sziasztok!
Ma egy kis humorral készültem nektek, annak örömére, hogy ismét látom a fényt az alagút végén. Ez a fércmű kb ma reggel 9-kor keletkezett. Jó szórakozást!
Ostika

- A kibic -

A kibic rendkívül elterjedt élőlény. A világ majd' minden táján őshonos. Jellegzetes külső ismertetőjegye nincs; termete, körkerülete, kültakarója igen változatos lehet.
A többi alfaj között elvegyülve él, azokkal közös utódokat létrehozni képes. Az utód nem hibrid, felnőve akármelyik alfajhoz tartozhat. A kibic emlős, elevenszülő élőlény. Egyszerre egy, ritkán kettő vagy több utódot hoz a világra. Utódgondozó tevékenysége 10, jobb esetben 18 évig tart.
A legtöbb fajjal ellentétben a nőnemű példányok mind kültakarójukban, mind hangfekvésükben feltűnőbbek a hímneműeknél. Az általuk kibocsátott hangtartomány a fejhangú szoprán visítástól a basszus hangszínű hörgésig terjedhet, ám egyedenként vagy az egyik, vagy a másik véglet jellemző.
Két alcsoportja létezik: az alapjáratos és a tanult. Utóbbiakból lesznek a kommentátorok és a kritikusok.
A kibicnek csupán viselkedése jellegzetes: egyedül a 'mindenbe beleszólok' viselkedéséről ismerhető fel. Ez akkor különösmód idegesítő, amikor az egyed semmiféle tudással nem rendelkezik az adott témában. Társai eme viselkedésre alfajtól függően különböző reakciókat mutatnak az elviseléstől az elevenen felfalásig terjedő Ostika-féle skálán.
Bár rendkívül nagy példányszámának köszönhetően nem minősülnek védett élőlénynek, befogását és/vagy kilövését minden országban szigorúan büntetik.
Az őket tanulmányozó tudósoknak mindmáig nem sikerült rájönniük arra, milyen téren lehetnének a kibicek hasznosak, ám bizakodva tekintenek a jövőbe, mondván: a gyöngytyúk - szintén bőrünk lenyúzására késztető - hangja például elüldözi a patkányokat, tehát biztosan a kibicnek is van valamiféle haszna.


Ennyi lett volna mára. Amennyiben tetszett, nyugodtan megoszthatjátok!
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Ami nem halt ki az ősemberrel

Fekszem az ágyon, nézegetem a kiírásokat a közösségi oldalon: semmi érdemleges, egy olyan ismerős sincs fent, akivel tárgyalnivalóm lenne. A TV-ben szombat délután egyetlen csatornán sem találok olyan műsort, ami érdekelne - régi akcrófilm, reklám, reklám, ismétlés, reklám, sorozatok ismétlései, stb. A délutáni barátnőzést lekéstem, este meg vagy megyünk valahová, vagy nem. Akkor mit csináljak? Hát persze, írok. Elég a karomat kinyújtani, itt a füzet, ceruza. Felveszem a stabil oldalfekvést, aztán csak lebeg a grafit a spirálfüzet fölött: Na jó, de mit?
A fantáziám nyaralni ment, tehát mese és novella kilőve. Nem bánt lelki nyavaja, ergo verset sem fogok írni. Talán elő kéne kapni egyet az élet nagy kérdései közül? Passzolom. Olyan vagyok most, mint a világ legtanácstalanabb állatai: a "mitévő legyek".
Körbepillantok a szobában, hátha eszembe jut valami téma. Plüssállatok, telefon, a Mondák könyve, milliónyi körömlakk, fülbevaló, karkötő, felespohár-gyűjtemény, mindenféle csingilingi, nippek... Hoppá!

GYŰJ-TÖ-GE-TÉS. Ez az.

Induljunk az ősembertől. Mit csinált? Halászott, vadászott, gyűjtögetett. Oka: a túlélés. A mindennapokban az első kettőt a férfiak végezték, a nők és a gyengék pedig gyűjtögettek: bogyókat, kavicsokat, satöbbit, mert mind "jó volt valamire". Több ezer év alatt továbbfejlődtünk, ám ha végiggondolok az ismerőseimen és különböző mániáikon, megfordul a fejemben, hogy ezek az ősi ösztönök bizony megmaradtak az emberiségben.
Gyerekkorotokban, amikor még apró ösztönlények voltatok (ami tudományosan bizonyított), biztosan ti is gyűjtöttetek valamit: kavicsot, szalvétát, szentjánosbogarat, játékautót, kígyót-békát-bogarat. Jó néhányunknál ez a gyűjtögetési láz nem múlik el, amikor felnövünk.
Van egy ismerősöm, aki dobozokat gyűjt; tele van velük a szobája. Látható ott mindenféle, a különlegesen faragott aprócska fadoboztól kezdve az óriási karton cipősdobozig. Anyukám tollakat gyűjt: töltőtollat, golyóstollat. Amikor utoljára számoltuk, 500 db körüli szám jött ki, és nincs köztük két egyforma. Jómagam a fülbevalókra vagyok rákattanva (63 pár van, ebből hármat használok rendszeresen), a karkötőkre és a körömlakkokra (ezeket használom is). A kis poharakat már nem gyűjtöm, de ki sem dobtam a készletet, be van súvasztva egy polcra, mert "majd jó lesz egyszer".Szóval mind gyűjtünk hasznos vagy haszontalan dolgokat, és szerintem ennek a magyarázata a génjeinkben lehet.


A férfi ismerősök persze ettől ki vannak akadva, pedig tulajdonképpen bennük ott az ősi vadászösztön. Náluk ez a 'láz' úgy nyilvánul meg, hogy ha az újat megszerezték, a régitől megválnak, legyen szó autóról, telefonról, vagy (és előre bocsánatot kérek a számos kivételtől) nőkről, másegyébről.
Úgyhogy fiúk, ti sem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, ne haragudjatok! A kollektív tudatalatti ellen nemigen lehet tenni, ez van. Ilyenek vagyunk, mindenkinek van valami stikkje, tessék elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Bár, a "lebunkózlak-mert-ránéztél-a-nőmre" típusú ősember-ösztönnel a magam részéről nem tudok megbarátkozni.
Nos, ennyi lettem volna mára. Kérdést, észrevételt, témát szívesen fogadok bárkitől, amennyiben kulturáltan fogalmazzátok meg.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Sziasztok! Itt egy kis részlet belőlem. Nem ítélet, nézet.
Ostika

"Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem
Itt boruljon rám a szemfödél
Itt domborodjék a sír is fölöttem"

A legtöbb, általam ismert fiatal nem ÉRZI ennek az idézetnek a lényegét. S nem csak a fiatalok, az idősebb korosztály sem.
Békéscsabán születtem, nem ma. Békés megyében élek, az ország egyik olyan részén, ahol a legnehezebb a boldogulás. Mindig is itt éltem, itt jártam iskolába. Itt végeztem az egyetemet. Itt voltam először szerelmes.
Nem születtem gazdag családba, sőt, egy ideje a mindennapos kiadásokkal is gondjaink vannak. Tudom, milyen itt az élet, mégsem keresem máshol a boldogulást. Friss diplomás pályakezdő vagyok. Munkalehetőség feleannyi sincs, mint ahányan a megüresedett helyekre várunk. Ezek a tények.

Az élmény

A minap egy olyan dolog történt, amin nagyon felháborodtam. Nem ez volt az első eset, ezért írom most le.
Egy másik településről érkezett hozzánk a villanyóra-leolvasó. 50 év körüli pocakos férfiú, sose láttam azelőtt. Semmitmondó párbeszéd során kilyukadtunk a mostani helyzetemnél. Alighogy kiejtettem a számon, hogy nemhogy az országból, de a környékről sem szeretnék elmenni dolgozni, csak ha minden kötél szakad, olyan dolgokat olvasott a fejemre, hogy legszívesebben kirugdostam volna az ajtón az úriembert. Mert nem ám anyuci-féle 'gondold-át-azért'-ot kaptam, hanem olyan OLTÁST, amit a legközelebbi barátaitól esetleg eltűr az ember, de vadidegentől semmiképpen. Konkrétan elmeroggyant idiótának állított be, amiért nem rohanok fejvesztve Londonba.


Na kérem! Szerény véleményem az, hogy attól, hogy a többi több száz ember elhúzza innen a csíkot, nekem még nem kötelező. Ha itthon akarok maradni, minden jogom megvan hozzá. Abszolút tisztában vagyok a nehézségekkel, amik várnak rám, és vállalom őket, ameddig bírom. Ettől nem kell az embert lehülyézni, gyengeelméjűnek tartani.
Nem itélem el azokat, akik máshol keresik a boldogulásukat, szó sincs erről. Cserébe annyit kérek, mások is tartsák tiszteletben, hogy ide kötődöm, és itt akarok maradni ebben a sárfészekben, ahol mindenki ismer mindenkit és a környezetét. Ahol bár egyre kevesebb a munkalehetőség, a kert és a természet szavak nem egy zsebkendőnyi területet jelentenek. Meglehet, gyávaság, hogy túlságosan ragaszkodom a megszokotthoz, az ismerthez.
De én így érzem, ez az otthonom, és nem hiszem, hogy bárhol máshol azt érezném, amit itt. Nem kell egyetértenie velem senkinek. Egyszerűen csak... fogadják el.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Az ellentétek vonzzák egymást?

A minap a bolt felé menet a barátnőmmel egy közös férfi ismerősünk került szóba.
Barátnőm elmesélte, hogy a bátyja erről az ismerősünkről azt mondta "Az egy jó gyerek". Az én öcsém - akiről fontos tudni, hogy a legtöbb hímnemű egyénre ellenségként tekint - ugyanerről az ismerősről így nyilatkozott: "Ilyenekkel miért nem tudsz összejönni?"
Való igaz, hogy 'értelmes' kategóriába sorolható párom eddig nemigen volt, és a hozzám hasonló nőismerőseimnek sem. És megfigyeltem, hogy az olyan férfiak párjai, mint ez a közös ismerősünk is, általában nagyképű, nagyhangú, feltűnő, ki-ha-én-nem lányok.
Miközben a vihar maradványait néztük, arról beszéltünk barátnőmmel, hogy ez miért lehet így. Mármint az, hogy a 'jókislányok' a rosszfiúkra buknak, a 'rosszkislányok' pedig általában "elviszik a jófiút". Ebből a szemszögből nézve nagyon érdekesek az emberi párkapcsolatok.
Talán azért jutnak a jófiúk a 'rosszkislányok' kezére, mert látják, ami a felszín alatt van? Nem hiszem. Volt erre egy példám a természetből, bár kissé sántít. Vicces módon a hasonlat főszereplője a méhecske, mint jófiú. A 'rosszkislányok' a rózsák, a 'jókislányok' a fűzfavirágok. Kérdés: melyikre száll a méhecske? Van benne valami, de akkor is sántít, úgyhogy bukta.
Szerintem egyszerűen a jófiúk az izgalmasat, a mást keresik, ahogy a jókislányok is. A 'rosszkislányok' pedig? Nem arról lehet szó, hogy a megbízhatóságot keresik, hanem a befolyásolhatóságot, a pénzt, és baromira nem kíváncsiak a jófiú értékes gondolataira, teszem azt a baráti társaságok felépítéséről, vagy a globális felmelegedésről, mert az u-nal-mas. Francokat, nekem például kifejezetten jól esik ilyesmiről beszélgetni egy-egy értelmesebb egyénnel, akár egy átbulizott éjszaka után is. Sajnos ilyen pillanatokban ritkán van részem, a jófiúk ugyanis kivel mennek haza (ha egyáltalán megjelennek a közösségi eseményen)? A rózsákkal, khm...
Egy másik élmény: baráti társasággal (öten-hatan) sörözünk, közben 'agymenés', azaz apróságokat tárgyalunk ki atomi szintig, értsd: ha lemaradsz a nyitó mondatról, csekély esélyed van rá, hogy vissza tudod vezetni az apróságokból a vita címét. Na szóval ott ülünk, szinte tudományos vitába bonyolódva, amikor elkezdenek áramlani a 'holvagy-kivel-mitcsinálsz' stílusú sms-ek az otthon felejtett pároktól. Hoppá, hát ők meg miért nincsenek itt?-jön a gondolat. Egyszerűen azért, mert nem éreznék jól magukat velünk, nem tudnának (akarnának) hozzászólni a témákhoz, mert olyan fontos dolgok kötik le őket, mint a Prada, az Esmeralda (vagy másik hasonló kaliberű kultúrműsor), vagy a kalóriák számlálása.
A szituáció konkrét: jól érezzük magunkat együtt, bármeddig bármiről tudnánk beszélgetni, együtt nevetni, kirándulni, bulizni. Egy alapkategóriába tartozunk, mégis 10-es skálán maximum 1 az esély arra, hogy valaha is egy párkapcsolatba bonyolódunk, akkor is, ha igényünk lenne rá. Hazamegyünk a más alcsoportba tartozó párunkhoz, és csak kevesen jövünk rá, hogy ez így nem jó.
Szóval szerintem nem csak a különbségek vonzzák egymást, hanem a hasonlók is. Csak a hasonlókkal biztonságosabb (?!) baráti kapcsolatot kialakítani, merthogy az tartósabb lehet, mint egy párkapcsolat.
Zárásként egy kérdés: miért nem jövünk rá, hogy valaki egyszerre lehet a barátunk és a társunk is?

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Vallomás önmagamnak

A következő vers egy önmarcangoló gondolatmenet végterméke: ha kiírom
magamból, elmúlik. Csak saját felelősségre olvasd el! Ó, és a
kedvesbácsikat nem kell riasztani, szerintem mindenkinek vannak ilyen
pillanatai néha. :-)

Ostika

Vallomás önmagamnak

Azt hiszem, most felfogtam és értem
Bár elmondani nem tudom még
Újraolvasva a régi mesét
Első benyomásra egyszer van esélyem

Most bánom, hogy én nem ÉN vagyok
Hogy álarc, mit másoknak mutatok
Mit mondanék, de nyíltan nem merek
Mondod, látsz engem, s én arcodba nevetek

Bánom már, hogy rég nem magamat adtam
Kezed gondolatban összeroppantottam
S most sem mondom ki, hogy ez vagyok én
Minek? A főnyeremény úgysem lesz az enyém

Maszkom reggel gondosan felteszem
Hogy átlátszó, azt tudni nem merem
Hazugságból áll a fél életem
Mi szüli: a másoktól való félelem.

Mindennapi mellékesek 1.

Szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Ez így van.
Zárkózott személyiségként ezért nem szokásom a beszélgetőpartnereim
szemébe nézni, ez alól csupán két csoport képez kivételt: a gyerekek,
és a VIP-k.

A gyerekek még tiszták. Velük beszélgetve / játszva még én sem sütöm
le a szemem. Persze minden apróságot észrevesznek, de nem adják
tovább, nem használják ki, amit ott találnak.
Egyszer volt ezzel egy megrendítő tapasztalatom. Egy 4 év körüli
kisgyerek és az anyukája mellett ültem a buszon, valami könyvet
olvastam éppen. A kisfiú kuncogására felpillantottam, rámosolyogtam,
majd visszatértem a könyvemhez. Pár másodperc múlva ezt hallottam:
"Anyu, a néni miért szomorú?" az anya válasza: "Nem szomorú, hisz rád
mosolygott. Egyél kekszet." Ami azt illeti, a 'néni' éppen gyászolt,
mert előző héten halt meg a nagymamája, és a pokolba kívánta a
karácsonyi vacsorát, ahova éppen tartott.
Az eset 7 éve történt, de sose felejtem el, mert vannak olyan
pillanatok, amik örökre beleégnek az emberbe.

A másik csoportként a VIP-eket neveztem meg. Ők a számomra különösen
fontos személyiségek. Ha tudod, hogy az aktuális szemszínem (mondjuk
az esőfelhő-szürke, vagy a smaragdzöld) milyen testi-lelki állapotot
tükröz, ebbe a csoportba tartozol, tehát feltétel nélkül megbízom
benned. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen személy volt / van
az életemben.
Szóval, ha tényleg a szemébe nézek valakinek, miközben beszélek hozzá,
az vagy nagyon fontos nekem, vagy többet ittam a kelleténél.

Irigylem azokat az embereket, akik bármikor bárkinek a szemébe tudnak
nézni. Hiszen a legfontosabb dolgot, a belsőt, önmagukat képesek
félelem nélkül megmutatni másoknak. Irigylem őket, mégsem akarok olyan
lenni. Elérhetetlen cél lenne számomra, mint a 60 kg-s testtömeg
elérése. Introvertált vagyok, és az is maradok. Az igazi ÉN-t csak
maroknyi személy ismeri, ők pedig kiérdemelték ezt azzal, hogy
elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. És ezek az értékes emberek
megérdemlik, hogy megtiszteljem őket azzal, hogy a szemükbe nézek,
bármilyen nehéz is néha ez az egyszerű, hétköznapi apróság.

Nos, ez volt az első vergődésem. Vagy tetszett neked, kedves olvasó,
vagy nem. Szíved joga, hogy véleményed legyen. Blogom célja, hogy a
'túlcsordulásaimat' kitöltsem itt, mert személytelenül, írásban sokkal
könnyebb. Ha tetszett, látogass meg újra, szívesen várlak legközelebb
is.
Addig is: légy jó és szobatiszta!

Ostika