Winter wonderland

Uncsi bevezetés

Egyesek szerint a tél csodálatos évszak: hull a hó, meleg tea, forralt bor, karácsony, szilveszter, hóember, síelés, szánkózás. Aztán ott vannak a tél-ellenesek: hull a hó, megfázás, herót a teától, nagy hajtás az ünnepek előtt, szánkóztatni kell a gyereket, hideg van. Harmadszor pedig ott vannak az érdektelenek, akiknek semmi reakciójuk nincs az időjárási anomáliákra, csúszós utakra, sürgés-forgásra, nem örülnek, nem bosszankodnak, egyszerűen beletörődnek az egészbe.
De ma délelőtt munkába menet megvilágosodtam: van egy negyedik nézőpont is, név szerint a humor. Képzeld el, hogy az egész hóbelebancot kívülről látod, és máris röhöghetsz az egészen.

A "lényeg"

Hirtelen a hétvégén lezúdult egy csomó hó, ami a mínusz tizenakárhány foknak köszönhetően nyomban rá is fagyott a járdára. Mivel nálunk sok helyen még véletlenségből sem dzsuvázzák le a trutymót a házuk elől az emberek - úgyis esik még, vagy mit tudom én, milyen meggondolásból, tisztelet az időseknek és néhány egyéb kivételnek, ahol nem csak hogy le van seperve, de forgáccsal is felszórják - szóval full jeges-havas a járda, ezen trappolnak végig reggel az emberkék, jó alaposan betömörítve az égi áldást. Vazeg, ne fizess már két marék pénzt síbérletre, hisz' az utca igazi extrém sportpálya!

Na de tényleg, képzeld el, ahogy a sok szerencsétlen (az okosabbja hótaposóban, ami mellesleg semmit nem ér az első tíz lépés után) azon iparkodik, hogy ne menjen le kétméterenként spárgába a jeges járdán, vagy neadjisten csonttörés nélkül érjen be a munkahelyére. Jómagam is ott trappolok szuperszónikus kínai télicsizmámban, fekete szövetkabátomban, sapkában, kapucniban (!!!), húsz réteg ruhában és lyukas kesztyűmben. Kezemben a Hooligans mappámat (benne a winter wonderland papírházikóval, amit órákon át nyiszáltam a körömollóval) szorongatom, számban a fogaimat összefele, vállamon a mázsásra tömött sárga táskám. Hétmérföldes lépteimet igyekszem tyúklépésre váltani, felismerve az útviszonyokat- plusz a tényt, hogy a szemüvegem átlag két másodpercenként bepárásodik a lélegzetemtől. Néha elfelejtkezem magamról, lépek egy jókorát, ennélfogva rögtön indulok spárga iránt. Következik a nagy attrakció, orrot fújni és közben állva maradni. Akárhányszor sikerül a mutatvány, úgy érzem, a snowboardosok, síugrók, jégtáncosok kispályások hozzám képest. És a világszám: előrehaladás, orrfújás és visszatolatás egy giccses kirakathoz bameg, hero vagyok!!

Hé, az a fószer ott a biciklin lepipál... ja nem, rosszul dőlt a kanyarban. Sokat akart a szarka. Pámpárám, tipegünk tovább, célirányosan a suli felé. Már majdnem ott vagyok, amikor... Bakter, a gyógyszertár! ACC-t kell venni, höthösek vagyunk ugyebár. Egy 540 fokos fordulat a jégpályán, trappolok a patikába. Beszerzem a köhögtetőt, köhögés-megszüntetőt, orr-kidugítót, közben úgy 223-szor orrot fújok, majd, mivel leesik, hogy kaját sem vettem, útba ejtem a szendvicsest. Közben megúszok még néhány nyak-, boka-, kar- és egyéb törést. Mivel időközben a központba értem, az út már csupán hókásás (szuper lesz, amikor éjjel így fagy meg újra), a járda viszont még csúszósabb a fagyos hótól, mivel ugye jóval több ember síelt rajta végig és taposta le. Ennek az eltakarítására minimum egy ásó fog majd kelleni... februárban.

A sikertől magabiztosan sprintelek a suli felé, átsiklok néhány autó előtt/alatt. Be a kapun, apró megingás a lesöpört fém csatornafedélen, miután átrepültem egy hóbucka felett, egy fél spárga, de ugyan, ha eddig megúsztam, itt már nem lehet baj, itt vigyáznak a biztonságra! Traptrapp a járdán, mindjárt benn a melegben, felsuhanok a bejárati lép... bumm... placcs... áú. Hogy az a jó *********.

Na, ez az a pillanat, amikor elátkozom az egész telet meg a kontinentális éghajlatot a hülye négy évszakjával. Magyarul ha fáj a feneked, nincs kedved röhögni. Utólag vicces rá visszagondolni, előregondolni pedig inkább nem akarok, messze még a várva-várt március. Előtte még sok jó vár ránk: karácsony, kajahegyek, még több süti, szilveszter, világvége, világvége-afterparty. És jó pár placcs a jégen. Amilyen mázlim van, szánkózni is fogok a gyerekeimmel: jó esetben télapó leszek, kevésbé jóban rénszarvas. De haladunk az adventi naptárral, készülnek a meglepik, gyúrunk a bejglire forralt borral. Keressük azt a humort, ott van az! És ebben az ítéletidőben se felejtsük el: maradjunk jók és szobatiszták, mert a Jézuska mindent lát, a végén nem tesz a fa alá, csak egy nagy lófat! ;-)

Ostika

Apróság az égből

Csoda, jel, egyszerű természeti jelenség. Nevezzük, ahogy akarjuk. Középsuliban megtanultuk fizikából: a napfény megtörik a levegőben lévő vízpárában, és egyszerű fénytani folyamatként, hullámhossz alapján színekre bomlik (mert a fény ugyebár hullámtermészetű, a fehér szín az összes többi színből áll össze, estébé). Így jön létre a szivárványkör, melyből mi csak egy körívet látunk.

Egy - azt hiszem, Ír - hiedelem szerint, ha eljutunk oda, ahol a szivárvány leér a földre, megtaláljuk egy kobold elrejtett aranyát, és jogot formálhatunk rá. Az ügyefogyott rajzfilmekben szárnyas pónik nyargalnak az égi hídon. Ha átmegyünk alatta, egy más, csoda-világba juthatunk. Rengeteg ehhez hasonló történetet hallhattunk már, de maximum kisgyerekként hittünk benne, amikor még nem zártuk el magunkat a varázslat és a csoda elől.

De mondok én nektek valamit. Ha az ember úgy érzi, hogy a feje felett összecsaptak a hullámok, ha sem testben, sem lélekben nincs jól, ha túl sokat gondol arra, hogy feladja és valahogy elmenekül a trágyagörgeteg elől, ami felé tart, ahelyett, hogy átugraná és menne tovább, akkor igenis rengeteget számíthat egy ilyen egyszerű természeti jelenség is, felfogás kérdése.

A következő történt: édesapám, aki már réges-rég leszokott az ilyesmiről, tegnap este szürkületkor (6 előtt nem sokkal) berontott a szobába, ahol napok óta az ágyat nyomtam és az antibiotikum mellékhatásától nyögtem, és kihívott az udvarra. Egyenesen a hátsó, keletre néző kertkapuhoz vezetett, ahol megláttam a színoszlopot. Évek óta nem láttam igazi szivárványt, ilyet pedig talán sosem, megbabonázva meredtem rá. Október közepe van, a Nap éppen lement. Az ólomszínű égbolton, a látóterem kellős közepén varázslatos, élénk színekben szinte világított a széles szivárvány, mintha égette volna a szememet. Egyenesen felfelé mutatott, és nem is tudom miért, de könny szökött a szemembe, és a köszönöm szó harsogott a fejemben, hogy kinek és miért, fogalmam sincs. Egy pillanatra felragyogtak a szürke felhők, aztán, bár még komorabb lett a háttér, a szivárvány ugyanúgy ragyogott tovább.Lefényképeztem a telefonommal, de a kép nem sikerült túl jól: sötét lett és egyáltalán nem adja vissza a jelenség tündöklését, sem azt, amit éreztem a hatására. Mintha átmelegítette volna a szívem, és abban a néhány percben, míg bámultam, elöntött a hit, hogy igenis képes leszek ebből a gödörből is kimászni, és az ezután következőkből is.

Igen, szentimentális vagyok. Igen, néha elszalad velem a ló. Teszek és gondolok hülyeségeket, olyan dolgokat képzelek bele szituációkba, amik nincsenek ott, és hajlamos vagyok túlbonyolítani a saját életemet. Néha, ahogy az utóbbi időben is, elfelejtkezem erről, de tudok és merek hinni a csodákban, és ez önmagában elég ahhoz, hogy létre is hozzam azokat, saját magamnak. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy most írok, holott hetek óta egy épkézláb mondatot is nehezemre esett kimondani, nemhogy a gondolataimat megfogalmazni.

Tegnap este egy aprócska csodát, egy üzenetet láttam a legjobb pillanatban, amit valaki olyan küldött, aki lát és vigyáz rám. Így van, mert így hiszem, és ez megerősít. Ilyen egyszerű az egész.

Itt van az ősz, itt van újra

Sziasztok!

Elfoglaltságaim miatt nem jelentkeztem az utóbbi időben, ha valakinek hiányoztam, attól elnézést kérek.
Újra beköszöntött az ősz. Petőfi Sándorhoz hasonlóan én is szeretem ezt az évszakot, legalábbis a szeptembert. De az okom véletlenül sem az, hogy szeretem hallgatni "a fák lehulló levelének lágy neszét", érezni a hideg szelet, vagy látni, ahogy elalszik a természet és minden kopár lesz, nem. Én perverz módon azért szerettem mindig a szeptembert, mert akkor kezdődik az iskola.
Nyugodtan nevezhetitek beteg dolognak, de szeretek tanulni, és az iskolát nagyon rég a második otthonomnak tekintem: az ált. sulit, a kolit Mezőberényben, az egyetemet Szarvason. Az ott átéltek, tanultak és a tanáraim segítettek, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Böbi néni bevéste, mi a különbség jó és rossz között, a könyvek szeretetét, megmutatta, mik a jó képességeim. Középiskolában megismertem a múltat és a jelent, hogy mi, miért és hogyan történik a természetben és a társadalomban. Az egyetemen tanultam pszichológiát, pedagógiát és persze sok feleslegesnek tartott dolgot is, és találkoztam második példaképemmel. A "vén bolond Szarka" óráit szerettem legjobban. A rettegett tanerő verstant és a nyelvtan különböző ágait tanította. Utóbbit mindig is imádtam (tudom, sokak szerint beteg vagyok, de lenyűgöz az anyanyelvünk), és a tanár úr személyisége, szigora és humorérzéke összeolvadva a tananyaggal, végül a verseket is megszerettette velem - nem csak olvasni, hanem kísérletezni is az írással. Végül aztán, annak ellenére, hogy mindenki, aki ismerte őt, elmebetegnek nézett, hozzá írtam a szakdolgozatom a nyelvészet egyik tudományágán belül, és borzasztó boldog voltam, hogy megkaptam rá az ötöst. Ezekre a pedagógusokra mindig szeretettel, tisztelettel és hálával gondolok.

Most pedig ismét szeptember van, és elborítanak tizenhét év emlékei, miközben életemben először a katedra másik oldalán várom az első tanítási napot. Még mindig nem teljesen biztos, de úgy tűnik, napközis tanító leszek abban az iskolában, ahol minden kezdődött sok-sok éve, izgalomtól reszkető hatévesként. Délelőttös párom pedig az a személy, aki elindított az úton: aki felfedeztette velem az erősségeim, aki gyakran megkérdezte anyától, mi van velem, akinél a kéthónapos tanítási gyakorlatom töltöttem, aki az első számú példaképem: Böbi néni.
Újra izgalomtól remegő kis elsősnek érzem magam, aki először lép be az iskola kapuján. Félek, hogy tudom majd felvenni ezt az új szerepet, máshogy tekinteni a régi tanáraimra. Rettegek, mert huszonöt kis lurkót bíztak rám, és napi 4 órában én leszek a felelős nem csak a házi feladatért, de a testi és erkölcsi épségükért is. Ez hatalmas felelősség és kihívás nem csak egy kezdőnek, de egy 30 éve pályán lévőnek is. Tudom, hogy képes leszek ezt a munkát jól csinálni, mégis bolond lennék, ha nem izgulnék.
Nem ezt kértem a jelenre, nem ez után sóhajtoztam, nem ez volt a "bárcsak". De ezt kaptam, és mostmár örülök neki. Remélem, azért a "bárcsak" területén lelhetek egy jóbarátot, feszültség nélkül. Tökéletesen beérném ennyivel, és hiszem, hogy hasonló a hasonlóval bármit őszintén megbeszélhet, jót és rosszat, ha akarják. Több szó erről ne essék, ha az üzenet eljut a címzetthez, majd válaszol, ha akar.


Búcsúzom tőletek egy verssel, és mindenkinek sikeres szeptembert kívánok. Míg nem jövök, legyetek jók és szobatiszták!


Ostika

Fodor Ákos: Határok

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ -
még az sem változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

(Ezt ne felejtsétek. Ostika)

Akiért bármit

Sziasztok! Elöljáróban szeretném megköszönni az eddigi kommenteket, vélemény-klikkeket, megosztásokat és megtekintéseket. Nagyon-nagyon örülök nekik, mindegyik felér egy lila tasakos, tehenes csokival.
Tartozom nektek egy információval: ezt a blogot én hétfőn láttam először számítógépen, kezelőpanellel - mindennel együtt. A magyarázat egyszerű: nincs otthon internet-kapcsolatom, ennek miértjét most nem fejtem ki. Szóval hétfő délután eljártam egy ugrabugrálós táncot, ahogy megláttam az oldal statisztikáját, mindezt tapsikolva és gúvadt szemekkel - elképzelhetitek a szituációt, elég komikus lehettem.
Félreértés ne essék, az eddigi bejegyzések tőlem származnak, de kissé körülményesen kerülnek fel ide: megírom, mobilról elküldöm e-mailben valakinek, ő pedig kirakja ide Ctrl+a, Ctrl+c, Ctrl+v billentyűkombinációk használatával. Ez a valaki nem más, mint Cofotka barátnőm. Arra gondoltam, ma róla írok nektek. Jó olvasást!
Ostika

 - Cofotka, ahogy én látom -
"Barát az, aki mindent tud rólad, mégis szeret."
Nos, blogíró barátném, Cofotka pontosan ilyen: ismer és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Kevés ilyen embert ismerek.
Kapcsolatunk még az ősidőkben kezdődött, együtt vadásztunk dínókra. Á, nem. Gyermeki szívem teljes erejével utáltam. Oka csak az én fejemben létezett - "ellopta" a legjobb barátnőmet. Zárójel: érdekes módon minden mai baráttal így indult a kapcsolatom, de vissza Cofotkához. Ellenszenves volt a fonott copfja, a vézna alakja, a beszéde, a fogszabályzója. Ez később "elviselem" szintig enyhült. A középiskolás időkre nem igazán emlékszem, talán néha találkoztunk, beszélgettünk, buliztunk egyet és viszlát. El sem tudom képzelni, milyen magányos lehetett. Talán csak én lettem volna neki, ha lettem volna. De igazából csak olyankor kerestem meg, ha szükségem volt valakire. Ezt utólag szörnyen bánom, illetve azt is, hogy azóta sem kértem tőle bocsánatot ezért, pedig megérdemelné. Hogy miért? Mert ő egy angyal, szárnyakkal, glóriával és tiszta, naiv lélekkel. Pont, mint egy kisgyermek.
Ha örül valaminek, idióta hangot hallat kétvonalas C magasságban, azt ismételgeti "dejó! DEJÓ!!" és bordaropogtató ölelésben részesíti, vagy fulladásközeli állapotig szorongatja azt, aki éppen mellette van. Amikor ilyenkor a közelében vagyok, a fülemig ér a szám, még ha nincs is jó kedvem aznap, vagy teszem azt, hétfő.
Ha szomorú, sír. Ilyenkor beborul körülötte a világ, és azon zakatol az agyam, hogy tehetném jobb kedvűvé.
Úgy vélem, ő bárkit képes a szívébe zárni, azt is, aki nem érdemli meg. Önzetlenül segít mindig, mindenkinek. Megbocsát, akármit is mondok vagy teszek. Rengeteget ad, és még csak nem is tudja. Azon kevesek közé tartozik, akiknél az ilyesmi alapreflex.
Na persze, képes az ember agyára menni (mint én). Betegesen kíváncsi tud lenni (bár én jobban), és némi alkohol hatására (értsd: fél üveg sör) éktelenül hangos: visítva kacag, nyekeregve méltatlankodik, értetlenkedik, és ezzel 50 méteres körzetben mindenkit fel tud idegesíteni. Kisebbségi komplexusos és tele van kételyekkel magával kapcsolatban, pedig hihetetlenül kreatív, és sok mindenre képes lenne, ha bízna magában és nem másokhoz mérné magát. Bizony Cofotka, ne is tagadd! :D
Épp ezért / ennek ellenére elmondhatatlanul szeretem. Jó ember és csodálatos barát. Ha lenne két rántott husim, az egyiket neki adnám, és ilyet kevés emberre mondok, lévén alapvetően önző teremtés, kajában meg főleg.
Ha igaz, és egyszer majd oda jutok, ő lesz az egyik, akit megköszönök valami felsőbb hatalomnak. A másikról csak akkor írok, ha érdekel titeket.
Olvassatok Cofotkát, szerintem megéri! http://cofotka.blogger.hu/
 Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Slukk

Ismét sziasztok!
A következő kis írásom előtt tartanék egy kis beszámolót, bevezetőként.

Tegnap égre-földre kerestem egy régebbi versemet, hogy feltehessem ide. Persze nem lett meg, találtam helyette sok más irományt, felére nem is emlékeztem már. Elolvasva őket hol sírtam, hol nevettem, néhányon megrökönyödtem. Utóbbi csoportból választottam egyet mára, egypercesnek minősítem. Meghagytam eredeti, sokéves formájában. Jó olvasást!
Ostika

Slukk - Egy függő élete 

Kiveszek egy szálat a dobozból, ajkaim közé illesztem. Végighúzom a gyufát a skatulya oldalán: a láng sisteregve életre kel. Cigarettám végéhez illesztem az égő gyufaszálat; a végén életre kel a sok-sok apró, újszülött lángocska, csak hogy egy pillanat múlva kihunyjanak, helyükön csak a halkan sercegő parázs marad. Behunyom a szemem, a két ujjam közé szorított cigarettába szippantok. A füst enyhén karcolja a torkom, végigsimogatja a légcsövem, míg a tüdőmig ér. Ez az első korty mindig jól esik: mint hosszú éhezés után az első falat kenyér. Kiélvezem a pillanatot: néhány pillanatig lenn tartom a füstöt, majd élvezettel kifújom; visszafelé is ugyanúgy kapar, már-már érzékien. Ehhez képest az összes további szippantás elhanyagolható, nem jelentős. Ezért, a legelső slukkért gyújtok rá napjában többször is. Olyan, mint többórás szemezés után az első csók. Amíg tart, mintha az agyam leállna, megszűnne a külvilág, és mégis mindent élénkebben érzékelnék abban az egyetlen pillanatban. Aztán a varázs megszűnik, kinyitom a szemem, újra úgy működik minden, mintha a világ próbálná elhitetni velem, hogy nem is történt semmi az imént. Talán így is van. Immár érdektelenül pöfögök a cigarettával, teszem a dolgom. És már alig várom azt a bizonyos újabb elsőt.

VISSZA A MOSTBA!
Ti is megdöbbentetek? Vagy csak én lepődtem meg, hogy valaha is így írtam a cigiről? Ma már más a viszonyunk: a vége felé járunk, nem kell sok a szakításhoz. Néha undorodom az egésztől, de agyban még nem szilárdult meg a döntés, még ott van a 'de szükségem van rá' hangocska. Igazság szerint, ha ott van mellettem, rágyújtok, de örömet nem okoz. Viszont érzem, hogy minden nappal közelebb kerülök az áhított leszokáshoz, annak ellenére is, hogy körülöttem mindenki cigizik. Egy jó tanács egy dohányostól: ne szokj rá, nehéz tőle megszabadulni. A kortársak nyomásának ne dőlj be, nem ettől fogsz bekerülni a bandába.
Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika

Sziasztok! Itt egy kis részlet belőlem. Nem ítélet, nézet.
Ostika

"Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem
Itt boruljon rám a szemfödél
Itt domborodjék a sír is fölöttem"

A legtöbb, általam ismert fiatal nem ÉRZI ennek az idézetnek a lényegét. S nem csak a fiatalok, az idősebb korosztály sem.
Békéscsabán születtem, nem ma. Békés megyében élek, az ország egyik olyan részén, ahol a legnehezebb a boldogulás. Mindig is itt éltem, itt jártam iskolába. Itt végeztem az egyetemet. Itt voltam először szerelmes.
Nem születtem gazdag családba, sőt, egy ideje a mindennapos kiadásokkal is gondjaink vannak. Tudom, milyen itt az élet, mégsem keresem máshol a boldogulást. Friss diplomás pályakezdő vagyok. Munkalehetőség feleannyi sincs, mint ahányan a megüresedett helyekre várunk. Ezek a tények.

Az élmény

A minap egy olyan dolog történt, amin nagyon felháborodtam. Nem ez volt az első eset, ezért írom most le.
Egy másik településről érkezett hozzánk a villanyóra-leolvasó. 50 év körüli pocakos férfiú, sose láttam azelőtt. Semmitmondó párbeszéd során kilyukadtunk a mostani helyzetemnél. Alighogy kiejtettem a számon, hogy nemhogy az országból, de a környékről sem szeretnék elmenni dolgozni, csak ha minden kötél szakad, olyan dolgokat olvasott a fejemre, hogy legszívesebben kirugdostam volna az ajtón az úriembert. Mert nem ám anyuci-féle 'gondold-át-azért'-ot kaptam, hanem olyan OLTÁST, amit a legközelebbi barátaitól esetleg eltűr az ember, de vadidegentől semmiképpen. Konkrétan elmeroggyant idiótának állított be, amiért nem rohanok fejvesztve Londonba.


Na kérem! Szerény véleményem az, hogy attól, hogy a többi több száz ember elhúzza innen a csíkot, nekem még nem kötelező. Ha itthon akarok maradni, minden jogom megvan hozzá. Abszolút tisztában vagyok a nehézségekkel, amik várnak rám, és vállalom őket, ameddig bírom. Ettől nem kell az embert lehülyézni, gyengeelméjűnek tartani.
Nem itélem el azokat, akik máshol keresik a boldogulásukat, szó sincs erről. Cserébe annyit kérek, mások is tartsák tiszteletben, hogy ide kötődöm, és itt akarok maradni ebben a sárfészekben, ahol mindenki ismer mindenkit és a környezetét. Ahol bár egyre kevesebb a munkalehetőség, a kert és a természet szavak nem egy zsebkendőnyi területet jelentenek. Meglehet, gyávaság, hogy túlságosan ragaszkodom a megszokotthoz, az ismerthez.
De én így érzem, ez az otthonom, és nem hiszem, hogy bárhol máshol azt érezném, amit itt. Nem kell egyetértenie velem senkinek. Egyszerűen csak... fogadják el.

Legyetek jók és szobatiszták!
Ostika