Sziasztok!
Alig 10 perce ezt írtam Cofotkának a f.....-on: "istenem, végre tudtam írni... már szinte fájt." Jó ideje nem jelentkeztem itt, és nem is írtam semmit. A jelenséget, ami zajlott bennem, találó lenne székrekedésnek hívni, és mindenki értené, amit próbálok elmondani. Ez esetben viszont a ma délelőtti kommentelőmet hashajtónak kellene neveznem, az pedig nem lenne túl kedves dolog részemről. Így csak ennyit fűznék hozzá, válasz helyett:
Transparency, köszönöm!
Nem kell, hogy tetszen. De írtam.
Ostika
Írni mostanság nekem oly nehéz
Túl erőssé vált talán a józan ész?
S ha oszlani kezd szív és agy között a köd
Múzsám dal helyett annyit mond: csütörtök
Szenvedőn írom most is e sorokat
Keresem, de nem lelem az igazi szavakat
Nem tudom, most miért nem, máskor olyan, mint a légzés
Ez erőltetett menet, csak mert bennem a késztetés
Rózsákat álmodom kertembe nyáron
Vágyom, hogy egy érzés belül szóvá váljon
Lüktessek újra, legyek élettel teli
Legyen, mi füzetem versekkel terheli
Zöldek a lombok, pázsit, minden növény
S tán vörös rózsák nyílnak az ágak hegyén
Arányai miatt - bár a kertem üde -
Nem színpompás ez, csak színes szürke
Vággyal terhes, égető lilákban álmodom
Ébredéskor gyűrött arcom, takaró az ágyamon
Borzongás, félelem, kicsiny öröm-lángok
Álmomban élem én az ihletett világot
Ha alszom, áradnak a színek, szavak, hangok...
Én Perzselő, Daloló Lilákat álmodok!
De ébredve fellobban a reggel sárga fénye
Aranylón felragyog... majd elvegyül szürkére
Ha csak írni tudnék, valamit festeni
A benti kavalkádot valahogy kilökni
De folyton változik, eltűnik-felbukkan
Nem megfogható, s kimondhatatlan
Idebent, úgy érzem színek milliója:
Piros-zöld, narancs és égető lila
Sárgák és fehér, fekete és kék...
Együtt nem kimondhatók... csak színes szürkék
