Mese az igaz barátságról

Sziasztok!

Jó ideje már, hogy nem jelentkeztem, kaptam is néhány korholó vagy érdeklődő megjegyzést emiatt szóban és írásban is. Úgyhogy magzatpózba kuporodva [ by Toji ;-) ] töredelmesen bocsánatot kérek azoktól, akik hiányoltak.
Mostanában terméketlen vagyok, ami az írást és egyéb kreatív tevékenységeket illeti. Néha felködlik valami, de nem jön át a függönyön, hogy meg tudjam fogalmazni. Ma egyik legkedvesebb barátnőm, testvérkém hajfestéktől csatakos hajjal egy mesét kért tőlem ide a blogba, amit még régebben írtam, s úgy gondoltam, miért ne.
Szabadjon megjegyeznem, hogy amikor ez megírta magát, éppen hadilábon állt nálam néhány dolog, és egy olyan emberre emlékeztet, akivel azóta meg kellett szakítanom a kapcsolatot. Egyszer megpróbáltam átírni, hogy ne így végződjön, kerestem hozzá a happy endet, de nem hagyta magát. Szóval úgy maradt, ahogy először kijött. A végét írjátok meg magatoknak. Jó olvasást kívánok!

Ostika





Hol volt, hol nem volt, Meseország közepén élt egy fiatal lány. A nagymamájával élt egy kis kunyhóban egy tündérek lakta erdő szélén.
A nagymamáját messze földön ismerték. Varázshatalommal bírt, amellyel minden jó emberen segített, aki odament hozzá, de a rossz, sötét lelkű embereket és szellemeket elkergette. Csodálatos hatalom volt ez, s Meseország minden lakója tisztelte őt azért, hogy jóra fordítja azt.
Egy borongós, hideg téli reggelen a nagymama magához hívta a lányt, s azt mondta neki:

- Az én időm ezen a világon lejárt, s most meghalok. Neked adom a gyűrűmet, s vele minden varázshatalmamat rád hagyom. Használd jól!
A lány nem búslakodott utána, mert Meseország minden lakója tudta, hogy a halál csak egy új, boldog élet kezdete az emberek lelkének, bármilyen életet éltek is a földön.

A nagymama szerepét tehát a lány vette át, de fiatal volt még, s nem tudta megkülönböztetni a jó embereket a rossz lényektől, ezért mindenkin segített. Dolga csak annyi volt, hogy meghallgassa őket, s kiszívja belőlük a rossz érzéseket. Nem tudta, hogy ezek aztán belé kerültek át.

Volt a lánynak egy tündér barátnője, születésüktől fogva igaz barátok voltak: együtt játszottak, s mindent elmondtak a másiknak. Ez a tündér észrevette a lassú változást a lányban, amit ő maga még nem. Szóvá is tette neki, de a lány csak nevetett rajta és az aggodalmán.

Telt-múlt az idő, a hetekből hónapok, majd évek lettek, s a lány sokat segített Meseország lényeinek, meghallgatta őket, s magába fogadta bánatukat. A tündér aggodalmasan figyelte a lányt, akin egyre jobban látszott a változás: egyre kevesebbet mosolygott, már nem tudott gondtalanul játszani és sok mindent elhallgatott a tündér elől. A lány is észrevette már, hogy rossz úton jár, de annyira hozzászokott ahhoz, hogy ő segít másokon, hogy szégyellt segítséget kérni - nem tudta, hogy ezzel pedig megmenekülhetne. S hogy nem talált egyedül megoldást, szörnyen bántotta őt, és saját bánata miatt a mások gondjai lassan eluralkodtak rajta, eltemették, s megfeketítették a szívét.

A tündér, ezt látva, próbált a lelkére beszélni, hogy hagyja ezt abba, s keressenek együtt megoldást. De a lány - már nem tudva, mit tesz - durván visszautasította.

- Törődj a magad dolgával! Nincs szükségem rád!
A tündér belátta, hogy már semmit sem tehet, nem segíthet a barátján, ha az nem akarja. Így senki sincs Meseországban, aki meggyógyíthatná. Elbújt a lány szeme elől, de nem hagyta el őt, és sírt, zokogott a lelke, mikor látta, hogy mi történik vele.

A lány egyre kevesebbet tudott segíteni az embereknek, varázsereje elhagyta és egyre betegebb lett. A sötétség végül teljesen ellepte, csak egyetlen, varázserőtől szikrázó apró pont maradt a szívében. Tudta, ha varázsereje teljesen elhagyja, s ő maga úgy hal meg, a sötétség, ami benne gyűlt össze kiszabadul, s elárasztja Meseországot. Épp ezért utolsó ereje birtokában lement a folyóhoz, és gondolkodás nélkül belevetette magát.

Meseországban egyetlen szabály létezik: ne árts a csodának! A csoda maga az élet, s mivel a lány vétett a saját élete ellen, s ezzel megszegte az egyetlen törvényt, lelke nem kerülhetett az új világba, a második életbe. Egész Meseország meggyászolta őt, de lassanként mindenki elfelejtette, kivéve egyetlen igaz barátját. A tündér szíve abban a pillanatban, hogy a lány a folyóba vetette magát, kettészakadt, s egyik fele a lánnyal halt. Csak abban reménykedett, hogy a lány tettének oka felmenti őt a törvény alól.
S bár a tündérek nem halhatatlanok, nagyon sokáig élnek. A tündér magába zárkózva, fél szívvel élte le többszáz évig tartó életét, s végül, háromszáz évvel a lány halála után azzal a reménnyel fogadta új életét, hogy ott talán mégis újra megtalálhatja a barátját s a szívét.